To be a Black Armenian Woman
By Carene Rose Mekertichyan
This piece was written for Kooyrigs #BlackLivesMatter Series
To be a Black Armenian Woman is to be the legacy of two failed genocides.
Az örmény népirtás számomra nem egy távoli történelmi esemény, hiszen a túlélők közvetlen leszármazottja vagyok. Tatik apám, Garegin Aslanyan a Van régióban született. Testvérével együtt egy folyóba kergették a török katonák, és úgy élték túl, hogy egy ökör farkába kapaszkodva biztonságban átjutottak. Soha többé nem látta a testvérét, és végül az egész családját elvesztette. Árvaházba került, akárcsak Papik édesanyja, Ashken Mayasyan. Bár az ételeken és a zenén keresztül kapcsolódom örmény kultúrámhoz, ez a nemzedéki trauma és annak tagadása az, ami megszakíthatatlanul köt őseimhez. Írtam választói leveleket, részt vettem felvonulásokon, és megszerveztem az első örmény népirtási virrasztást a Dartmouth College történetében.
Los Angelesben nőttem fel, és mindig is küzdöttem azzal az érzéssel, hogy nem vagyok elég örmény. Bár megértek néhány alapvető szót, nem beszélek örményül, és soha nem jártam örmény iskolába. Vegyes identitásom egyediségét először egy tipikus összejövetelen tudatosult bennem Tatik és Papik lakásán, amikor körülbelül ötéves lehettem. Örmény unokatestvérem azt mondta: “Még ha csak egy cseppnyi fekete is van benned, az emberek, például az iskoládban, csak feketének fognak látni”. Ő még csak gyerek volt, és tudta, amit az örmény iskolában tanult, de ez volt az én bevezetésem az “egy csepp szabályba”. Emlékszem, ahogy a szüleim kezét fogva sétáltam a Glendale Gallerián, és láttam, hogy örmények bámulnak minket és suttognak.
Az anyám fekete, és Chicago déli részén nőtt fel. Gyakran meglátogattam a családomat Chicagóban, és kamaszkorom nagy részében egy közeli külvárosban éltem. Néhány családtagom gúnyt űzött a vezetéknevemből, amire büszke voltam, és játékosan “McKetchup”-nak hívtak. Világos bőrszínem miatt a “sárgától” a “szivárványos brite”-ig mindenfélének neveztek. Bár ezek a játékos becenevek másképp szólítottak, mégis teljesen elfogadottnak éreztem magam a fekete közösségben; ezt az érzést nem hiszem, hogy valaha is átélhetem az örmény közösségben. A társadalom fekete bőrűnek tekint engem. Indokolatlanul megállítottak a rendőrök, követtek az üzletekben, “dühös fekete nőként” emlegettek, azt mondták, hogy nem vagyok “igazi” amerikai, “véletlenül” félrehúzódtam szinte minden alkalommal, amikor egy repülőtéren vagyok, és számos mikroagressziót tapasztaltam.
Az egyetemen vettem részt az első Black Lives Matter tüntetésemen Michael Brown miatt. Az azóta eltelt években számtalan fekete életet vesztettünk el a bűnüldözés és a lincselés miatt. Mindenkitől megkérdezem, aki jelenleg szervezkedik: “Hol voltál? Miért vagytok most itt? Hogyan fogjátok folytatni a rendszerszintű fehér felsőbbrendűség lebontását, miután az már nem instagramozható és nem trendi?”. Világos bőrű, vegyes fajú nőként tisztában vagyok a kiváltságaimmal. Bár világos bőrű feketéket is meggyilkoltak már rendőrök (mint Korynn Gaines), kevésbé valószínű, hogy fizikai brutalitással kell szembenéznünk. A mi feladatunk, hogy felemeljük és központba helyezzük a sötétebb bőrű testvéreink, nővéreink és nem bináris barátaink hangját. A mi felelősségünk, hogy kockára tegyük a testünket, hogy megvédjük közösségünk sebezhetőbb tagjait. A szövetségesekkel és a különböző színházi társulatokkal és szervezetekkel folytatott megbeszéléseim során előnyömre fordítom azt a képességemet, hogy bizonyos tereken könnyedén tudok mozogni. Célom, hogy a lehető legjobban előmozdítsam a mozgalmat, miközben elismerem azt a teret, amelyet fekete örmény nőként elfoglalok.
Apám és családja Jerevánban nőttek fel a Szovjetunió idején, és 1991-ben vándoroltak be Los Angelesbe. Az Egyesült Államok, egy olyan nemzet, amelyet fekete rabszolgák építettek az ellopott őslakosok földjén, valójában olyan szabadságokat és lehetőségeket adott örmény családomnak, amelyeket Jerevánban soha nem tudtak elképzelni, különösen abban az időben. Emlékszem arra a napra, amikor apám állampolgár lett. Első osztályos voltam, és büszkén lengettem az amerikai zászlót. Bár ez igaz, a rendszerszintű rasszizmus még mindig áthatja ennek az országnak minden részét, a tömeges bebörtönzéstől a terhes fekete nők feltűnő halálozási arányáig. Ezeknek az egyenlőtlenségeknek az elvetése az örmények részéről, akik azzal büszkélkednek, hogy közösségünk “self-made”, eredendően rasszista, és a hibás “húzd fel magad a csizmádból” mentalitást táplálja, amelyet oly sok bevándorló közösség dicsőít. AZ ÖRMÉNYEK MÉG MINDIG RÉSZESÜLNEK A FEHÉR FELSŐBBRENDŰSÉGBŐL. Tudom, hogy ezt sokaknak nehéz megérteni, de ez az igazság.
A többnemzetiségű identitásom elismerése nem a fehérséghez való közelségem elfogadásának választása; elismerem mind a fekete, mind az örmény identitásomat, mert bármelyikük tagadása eltörli valamennyi ősöm küzdelmét és túlélését. Az a nő, aki ma vagyok, bocsánatkérés nélkül vállalja a feketeségét ÉS büszke örmény. Létezésem radikális cselekedet.