Sen. Lyman Trumbull (R-IL)
A polgárháború idején a 37. kongresszus republikánus képviselőinek sikerült két fontos törvényt keresztülvinniük a Capitol Hillen, amelyek segítették a konföderációs rabszolgák bizonyos típusainak felszabadítását. Ezek a “konfiskációs” törvények azonban azóta többnyire feledésbe merültek, mert a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelemre gyakorolt hatásukat felülírta Lincoln emancipációs politikája. Mindazonáltal ezek a törvények a háború alatt végig hatályban maradtak, és vitathatatlanul kiváltották Lincoln sarkalatos döntését, hogy 1863. január 1-jével kezdődően katonai rendelettel emancipálta a rabszolgákat.
Az első elkobzási törvény (1861. augusztus 6.) nem volt kifejezett szabadságjogszabály, de felhatalmazta az uniós hadsereg tisztviselőit, hogy lefoglaljanak minden, a konföderációs hadsereg által alkalmazott rabszolgát. A törvény negyedik szakasza így szólt:
“Hogy valahányszor ezután, a jelen lázadás alatt az Egyesült Államok kormánya ellen, bármely személyt, akit bármely állam törvénye szerint munkára vagy szolgálatra tartanak, az a személy, akinek az ilyen munka vagy szolgálat állítólag jár, vagy az ilyen személy törvényes megbízottja felszólít vagy engedélyezi, hogy fegyvert fogjon az Egyesült Államok ellen, vagy az a személy, akinek az ilyen munka vagy szolgálat állítólag jár, felszólít vagy engedélyezi, vagy annak törvényes megbízottja, hogy az Egyesült Államok kormánya és törvényes hatósága ellenében bármilyen erődben, hajógyárban, dokkban, fegyverraktárban, hajón, sáncban, vagy bármilyen katonai vagy haditengerészeti szolgálatban dolgozzon vagy dolgoztasson, akkor és minden ilyen esetben az a személy, akinek az ilyen munka vagy szolgálat állítólag jár, elveszíti az ilyen munkára való igényét, az állam vagy az Egyesült Államok bármely ellenkező értelmű törvénye ellenére. És valahányszor ezt követően az ilyen munkát vagy szolgálatot követelő személy megpróbálja érvényesíteni a követelését, az ilyen követelésre teljes és elégséges válasznak kell lennie, hogy az a személy, akinek a szolgálatát vagy munkáját követelik, az Egyesült Államok kormánya elleni ellenséges szolgálatban vett részt, e törvény rendelkezéseivel ellentétben.”
Noha az első elkobzási törvény nem volt kifejezett szabadságjogszabály, mivel sem az “elvesztett” rabszolgák jogi státuszának meghatározására nem tett kísérletet, sem az úgynevezett kontrabandák aggodalmainak teljes körű kezelésére, ennek ellenére szinte azonnal a szabadság terjedését fokozó hatást váltott ki, mivel Simon Cameron hadügyminiszter utasítására (augusztus 8, 1861), amely arra utasította a hadsereg tisztjeit, hogy fogadják és védjék a szökevényeket mind a hűtlen, mind a hűséges gazdáktól, azt sugallva, hogy ez az egyetlen praktikus eljárás, és hogy a Kongresszusnak végül ki kell találnia, hogyan nyújtson “méltányos kártérítést a hűséges gazdáknak”.”
Cameron utasításait azonban nem követték egységesen, és számos uniós tiszt továbbra is visszaadta a szökevény rabszolgákat, vagy megtagadta a szökevények védelmét. A következő hónapokban ez a helyzet ismételt összecsapásokat váltott ki a republikánus politikusok és egyes uniós tábornokok között arról, hogy mit követel meg a törvény és mit a katonai szükségszerűség. Az egyik figyelemre méltó szóváltás William Seward külügyminiszter és George B. McClellan tábornok között zajlott le 1861 decemberében. Az ehhez hasonló viták végül arra késztették a kongresszust, hogy megvitassa és elfogadja a második elkobzási törvényt (1862. július 17.), amely messze túlmutatott az első törvényen, mivel az elkobzást a hazaárulás büntetésének nyilvánította, és a konföderációs rabszolgákat “hadifoglyoknak” nevezte, akiknek “örökre szabadnak” kellett lenniük. A kongresszus az elkobzási politikáját kiterjesztette minden olyan rabszolgára is, akit hűtlen gazda alkalmazott bárhol – nem csak azokra, akiket a lázadó hadsereg vagy haditengerészet alkalmazott. A törvénynek az emancipációra vonatkozó kulcsfontosságú szakasza a 9. szakasz volt:
“Azoknak a személyeknek minden rabszolgája, akik ezután lázadásba keverednek az Egyesült Államok kormánya ellen, vagy akik bármilyen módon segítséget vagy vigaszt nyújtanak ehhez, megszökik az ilyen személyek elől, és a hadsereg vonalain belül keres menedéket; és minden rabszolga, akit az ilyen személyektől elfogtak, vagy akit azok dezertáltak, és aki az Egyesült Államok kormányának ellenőrzése alá kerül; és minden ilyen személy rabszolgája, akit a lázadó erők által elfoglalt, majd az Egyesült Államok erői által elfoglalt bármely helyen találnak, hadifogolynak tekintendő, és örökre megszabadul szolgaságától, és nem tartható újra rabszolgaként.”
Abraham Lincoln 1862. július 17-én, csütörtökön írta alá az új elkobzási törvényt, de ezt vonakodva tette, mivel meg volt győződve arról, hogy az alkotmányellenes és kivitelezhetetlen. Valójában még a hét elején vétóüzenetet fogalmazott meg, de néhány utolsó pillanatban folytatott tárgyalás után az elnöknek és a kongresszusnak sikerült elkerülnie a drámai konfrontációt. Ennek ellenére Lincoln elnök aláírásával ellátva adta ki vétóüzenetét (amit ma elnöki aláírási nyilatkozatnak neveznek), és folytatta a terveket, hogy a kongresszusi elkobzást saját emancipációs politikájával váltsa fel, amelyet első tervezet formájában 1862. július 22-én, kedden mutatott be kabinetjének.
A kongresszusi elkobzási politikának sok “szerzője” volt, és számos vitát váltott ki a képviselőházi és szenátusi vitákban. Egyetlen személyiség sem volt azonban fontosabb a politika kialakításában, mint Lyman Trumbull illinois-i republikánus szenátor, aki a szenátus igazságügyi bizottságának elnöke volt. Ilyen körülmények között őt is tekinthetnénk az illinois-i “nagy emancipátornak”. A kongresszusi elkobzási viták online böngészhetők vagy kereshetők az “A Century of Lawmaking” (A törvényhozás évszázada) című hatalmas kongresszusi dokumentumgyűjteményen keresztül, amely a Kongresszusi Könyvtár jóvoltából készült.