Woods és Woods (2000) szerint Kínában már a Kr. e. 3. évezred közepén, a neolitikus Kínában ismerték az indiai tinta készítésének folyamatát, míg Needham (1985) szerint Kínában talán már három évezreddel ezelőtt megkezdődött a tintakészítés. Az indiai tintát először Kínában találták fel, de az angol India(n) ink kifejezést az Indiával folytatott későbbi kereskedelem miatt alkották meg. A késő Shang-dinasztia idejéből származó orákulumcsontok jelentős része fekete pigmenttel bevésett írásjeleket tartalmaz, amelyek egy tintaként azonosított szénszerű anyagból származnak. Számos, drágakövekre, valamint bambusz- vagy fatáblákra tintával írt dokumentumot tártak fel a tavasz és ősz, a Háborús Államok és a Csin korszakból. Fekete tintából készült hengeres leletet találtak Qin sírokban, amely a Hubei Yunmengből, a Háborúzó Államok vagy dinasztia időszakából, a Kr. e. 3. századból származik.
A tinta Indiában már legalább a Kr. e. 4. század óta használatos, ahol masi néven, több anyag keverékeként használták. Ezzel a tintával kharosthi nyelven írt indiai dokumentumokat tártak fel egészen a kínai Hszincsiangig. A tintával és hegyes hegyű tűvel való írás gyakorlata a tamil és más dravida nyelveken már az ókortól kezdve általános gyakorlat volt Dél-Indiában, és így Indiában több ősi buddhista és dzsainista írást is tintával állítottak össze. Indiában a kormot, amelyből az indiai tinta készült, őshonosan csontok, kátrány, szurok és más anyagok elégetésével nyerték.
A tintakészítés hagyományos kínai módszere az volt, hogy a bőrragasztó, a korom, a lámpafekete és a csontfekete pigment keverékét mozsárral és mozsártörővel őrölték, majd kerámiatálba öntötték, ahol megszáradhatott. A száraz keverék használatához nedves ecsetet használtak, amíg az rehidratálódott, vagy – ami a kelet-ázsiai kalligráfiában elterjedtebb – egy száraz, szilárd tintapálcát dörzsöltek egy tintakőhöz vízzel. A kínai fekete tintához hasonlóan a görögök és a rómaiak fekete tintáját is szilárd formában tárolták, mielőtt megőrölték és vízzel összekeverték volna a felhasználáshoz. A kínai tintákkal ellentétben, amelyek tartósak voltak, ezeket a tintákat vízzel le lehetett mosni.
A kínai tintakészítésben hagyományosan a fenyőkormot részesítették előnyben. Több tanulmány is megfigyelte, hogy a 14. századi kínai tinták nagyon apró és egyenletes fenyőkoromból készültek; sőt, a tinták e tekintetben még a modern koromtintáknál is jobbak. A Ming-dinasztia idején élt Song Yingxing (1600-1660 körül) író a Tiangong Kaiwu című művében leírta a fenyőkoromból történő tintakészítés folyamatát. A Song-dinasztiától kezdve a lámpafekete is kedvelt pigment lett a fekete tinták előállításához. Ezt kanóccal ellátott lámpákban égetéssel állították elő, állati, növényi és ásványi olajok felhasználásával.
A Tiangong Kaiwu kínai feljegyzésben a korabeli tinta állítólag lámpafeketéből készült, amelynek egytizedét tungolaj, növényi olajok vagy zsír égetésével, kilenctizedét pedig fenyőfa égetésével állították elő. Az első eljárás során egy katica olajból több mint egy uncia finom minőségű lámpafeketét lehetett előállítani. A lámpafeketekészítéshez használt lámpafeketét égetés előtt először a Lithospermum officinale levében áztatták. Egy ügyes kézműves egyszerre 200 lámpát tudott ellátni. A második eljáráshoz a tintát fenyőfából nyerték, amelyből eltávolították a gyantát. A fenyőfát egy bambuszból készült, lekerekített kamrában égették el, amelynek felületét és illesztéseit papírral és szőnyeggel ragasztották be, amelyen lyukak voltak a füstkibocsátáshoz. A talaj téglából és sárból készült, és a füst számára csatornákat építettek be. A többnapos égetés után a keletkező fenyő kormot kihűlés után a kamrából kikaparták. Az utolsó egy-két szakasz a legjobb minőségű kormot szolgáltatta a legjobb tintákhoz, a középső szakasz a vegyes minőségű kormot a közönséges tintákhoz, az első egy-két szakasz pedig a gyenge minőségű kormot. Az alacsony minőségű kormot tovább aprították és őrölték a nyomtatáshoz, míg a durvább minőségű kormot a fekete festékhez használták. A fenyő kormot vízben áztatták, hogy szétválasszák a finom, lebegő és a durvább, süllyedő részecskéket. A lecsiszolt lámpafeketét ezután ragasztóval keverték össze, majd a végterméket kalapácsolták. Mindkét tintatípushoz adhattak értékes összetevőket, például aranyport vagy pézsmaesszenciát.
1738-ban Jean-Baptiste Du Halde a következőképpen írta le a lámpafeketének az olajból való kínai előállítási folyamatát: “Öt vagy hat meggyújtott kanócot tesznek egy olajjal teli edénybe, és erre az edényre egy tölcsér alakú vasfedelet helyeznek, amelyet bizonyos távolságra kell állítani, hogy az összes füstöt felfogja. Amikor már elég füstöt kapott, leveszik, és egy libatollal óvatosan átfésülik az alját, hagyva, hogy a korom egy száraz, erős papírlapra hulljon. Ebből készül a finom és fényes tinta. A legjobb olaj a feketének is fényt ad, és ennek következtében a tinta megbecsültebbé és drágábbá válik. Az a lámpafekete, amelyet nem a tollal szednek le, és amely nagyon erősen tapad a borítóhoz, durvább, és közönséges tintát készítenek belőle, miután egy tálba kaparják.”
A kínaiak már a Kr. u. 11. század előtt is használtak fenyőkoromból származó tintát, amikor a Song-dinasztia közepén uralkodó Shen Kuo (1031-1095) polihisztor tisztviselőt nyugtalanította az erdőirtás (a vasipar faszénigénye miatt), és a fenyőkoromtól eltérő forrásból próbált tintát készíteni. Úgy vélte, hogy a petróleum (amit a kínaiak “kőolajnak” neveztek) kimeríthetetlenül termelődik a földben, ezért úgy döntött, hogy az égő petróleum kormából tintát készít, amelyről a későbbi farmakológus Li Shizhen (1518-1593) azt írta, hogy olyan fényes, mint a lakk, és jobb, mint a fenyőkorom tinta.
A tinta gyakori összetevőjét, a kormot számos ősi történelmi kultúra használta. Például az ókori egyiptomiaknak és a görögöknek is megvolt a saját “szénfekete” receptjük. Az egyik görög receptet Kr. u. 40 és 90 között írták le, dokumentálták, és még ma is létezik.
A Kínából származó tinta minősége miatt gyakran keresett volt a világ többi részén, így Európában is. A 17. században például Louis LeComte azt mondta a kínai tintáról, hogy “a legkiválóbb; és Franciaországban eddig hiába próbálták utánozni”. Egy másik esetben, 1735-ben Jean-Baptiste Du Halde azt írta, hogy “az európaiak megpróbálták utánozni ezt a tintát, de sikertelenül”. Ezeket a tulajdonságokat Berthold Laufer írta le: “Először is mély és valódi feketét eredményez, másodszor pedig tartós, színében változatlan és szinte elpusztíthatatlan. A kínai írásos dokumentumok több hétig áztathatók vízben anélkül, hogy kimosódnának… A Han-dinasztia idejéből származó dokumentumokban… a tinta olyan fényes és jól megőrzött, mintha csak tegnap használták volna. Ugyanez igaz a nyomdászművészet termékeire is. A Yuan, Ming és Ch’ing dinasztiák könyvei tökéletes állapotú papírral és betűkkel jutottak el hozzánk.”