spektrális osztály, a csillagászatban a csillagok besorolása spektrumuk és fényességük alapján. E. C. Pickering 1885-ben kezdte meg az első átfogó kísérletet a csillagok spektroszkópiai osztályozására. Ez a munka a Henry Draper-katalógus (1924) kiadásában csúcsosodott ki, amely 255 000 csillag színképosztályát sorolja fel. A csillagokat 7 osztályba osztották, amelyeket az O, B, A, F, G, K és M betűkkel jelöltek; a legforróbb csillagok (O és B) kék-fehér színűek, míg a leghidegebbek (M) vörösek. A betűosztályok mindegyikének vannak alosztályai, amelyeket a 0-tól 9-ig terjedő számjegyek jelölnek. Így a B0 a legforróbb B-típusú csillag, a B5 félúton van a B és az A típus között, a B9 pedig csak kevéssel forróbb az A típusnál. A Fősorozatú csillagok spektrális osztályai című táblázat a hét főtípus jellemzőit adja meg. A hét fő csoportot azóta további négy csoporttal egészítették ki. Az R, N és S a K és M típusokhoz hasonló osztályok, de némileg eltérő színképi jellemzőket jelölnek; a W a Wolf-Rayet csillagot jelöli, a legforróbb, egyenletes fényű csillagtípust. A W. W. Morgan és mások által bevezetett rendszer szerint a spektrális osztályhoz egy római számot adnak hozzá, amely a csillag fényességét, vagyis belső intenzitását adja meg. A fényes szuperóriás az Ia, a halvány szuperóriás az Ib, a fényes óriás a II, a normál óriás a III, a szubóriás a IV, a normál törpe vagy fősorozatú csillag pedig az V. A Szíriusz például az A1 V, fősorozatú fehér csillag. A Betelgeuse, M2 Ia, egy fényes vörös szuperóriás. Lásd még Hertzsprung-Russell-diagram.