A NG-tubus behelyezése előtt meg kell mérni a beteg orrhegyétől, hurokkal a füle körül, majd lefelé nagyjából 1-2 hüvelykkel a xiphoid processus alatt. A csövet ezután ezen a szinten meg kell jelölni, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy a csövet elég mélyen behelyezték a beteg gyomrába. Sok kereskedelmi forgalomban kapható gyomor- és nyombélcső több szabványos mélységjelöléssel rendelkezik, például 18″ (46 cm), 22″ (56 cm), 26″ (66 cm) és 30″ (76 cm) a disztális végtől; a csecsemőtápláló csövek gyakran 1 cm-es mélységjelöléssel vannak ellátva. A műanyag cső végét bekenjük (helyi érzéstelenítő, például 2%-os xilokain gél használható; emellett a bevezetés előtt orrvégi érösszehúzó és/vagy érzéstelenítő spray is alkalmazható), és bevezetjük a beteg egyik elülső nazális nyílásába. A 2,0 mg intravénás midazolammal történő kezelés nagymértékben csökkenti a beteg stresszét. A csövet egyenesen a beteg háta felé kell irányítani, miközben áthalad az orrüregen és lefelé a torokba. Amikor a cső belép a garatba, és végigcsúszik a hátsó garatfalon, a beteg öklendezhet; ebben a helyzetben a beteget, ha ébren van és éber, meg kell kérni, hogy utánozza a nyelést, vagy adjunk neki egy kis vizet, hogy egy szívószálon keresztül kortyolgassa, és a csövet továbbra is úgy vezessük be, ahogy a beteg nyel. Amint a cső túljutott a garaton és belép a nyelőcsőbe, könnyen bevezethető a gyomorba. A csövet ezután rögzíteni kell a helyén, hogy megakadályozza a mozgását. Az NG behelyezésének többféle módja van a rögzítésre. Az egyik módszer és a legkevésbé invazív a ragasztószalag. A szalagot a beteg orrára helyezik, és a beteg orrára tekerik az NG-cső köré, hogy megakadályozzák a cső elmozdulását.
Egy másik rögzítő eszköz az orrnyereg, vagy egy olyan eszköz, amely az egyik orrmelléküregbe az orrsövény körül, majd a másik orrmelléküregbe vezet, ahol a helyére rögzítik a nazogasztrikus cső körül. A híd kétféleképpen helyezhető a helyére. Az egyik módszert – az Australian Journal of Otolaryngology szerint – orvos végzi, aki egy anyagot húz át a nazális nyíláson, majd a végeket megrövidítve megkötik, hogy megakadályozzák a cső eltávolítását. A másik módszer egy Applied Medical Technology vagy AMT nevű eszköz, a bridle. Ez az eszköz egy mindkét orrnyílásba bevezetett mágnest használ, amely az orrsövénynél csatlakozik, majd az egyik oldalra áthúzzák és megkötik. Ez a technológia lehetővé teszi az ápolók számára, hogy biztonságosan alkalmazhassák a hidat. Számos tanulmány bizonyította, hogy az orrkötő használata megakadályozza a szükséges tápanyagokat vagy a szívást biztosító NG-helyezés elvesztését. Egy 2014 és 2017 között az Egyesült Királyságban végzett vizsgálat megállapította, hogy a szalaggal rögzített tápcsövek 50%-a véletlenül elveszett. A híddal történő rögzítés alkalmazása 53%-ról 9%-ra csökkentette az elveszett NG-k arányát.
Nagy gondot kell fordítani arra, hogy a szonda ne kerüljön a gégén keresztül a légcsőbe és le a hörgőkbe. A megbízható módszer az, ha a csőből fecskendővel némi folyadékot szívunk le. Ezt a folyadékot ezután pH-papírral (figyelem, nem lakmuszpapírral) vizsgáljuk meg, hogy meghatározzuk a folyadék savasságát. Ha a pH 4 vagy az alatti, akkor a cső a megfelelő helyen van. Ha ez nem lehetséges, akkor a cső helyzetének helyes ellenőrzését a mellkas/hasüreg röntgenfelvételével kell elvégezni. Ez a legmegbízhatóbb módja annak, hogy a gyomorszondát megfelelően helyezzük el. A mellkas röntgenfelvételének használata a pozíció megerősítésére az Egyesült Királyságban az elvárt szabvány, amelyet a doktor/orvos felülvizsgál és megerősít. A jövőbeni technikák közé tartozhat az enzimek, például a tripszin, pepszin és bilirubin koncentrációjának mérése a gyomorszondák helyes elhelyezésének megerősítésére. Ahogy az enzimvizsgálat egyre praktikusabbá válik, lehetővé téve a gyors és olcsó méréseket a betegágy mellett, ez a technika a pH-vizsgálattal kombinálva a röntgensugaras megerősítés hatékony, kevésbé káros helyettesítőjeként használható. Ha a cső a helyén marad, akkor a cső helyzetének ellenőrzése minden táplálás előtt és naponta legalább egyszer ajánlott.
A hosszú távú tápláláshoz csak a kisebb átmérőjű (felnőtteknél legfeljebb 12 Fr) nazogasztrikus csövek alkalmasak, hogy elkerülhető legyen az orrnyálkahártya irritációja és eróziója. Ezek a csövek gyakran vezetődrótokkal vannak ellátva a behelyezés megkönnyítése érdekében. Ha a táplálásra hosszabb ideig van szükség, más lehetőségeket, például PEG-tubus behelyezését kell megfontolni.
A megfelelően behelyezett és szívásra használt NG-tubus működése öblítéssel tartható fenn. Ez történhet kis mennyiségű sóoldat és levegő fecskendővel történő átöblítésével, vagy nagyobb mennyiségű sóoldat vagy víz és levegő átöblítésével, majd annak értékelésével, hogy a levegő a cső egyik lumenén keresztül a gyomorba, majd a másik lumenen kiáramlik. Amikor ezt a két öblítési technikát összehasonlították, az utóbbi volt hatékonyabb.