A tympanosztómiás cső behelyezését követően fülfertőzésben szenvedő gyermekek körében a meticillinrezisztens Staphylococcus aureus (MRSA) okozta fertőzések nem vezettek rosszabb kimenetelhez, mint az egyéb kórokozók által okozott fertőzések, mutatta ki egy egyközpontú vizsgálat.
Bár az MRSA otorrheában szenvedő gyermekeknél nagyobb valószínűséggel volt szükség orális vagy intravénás (perifériásan behelyezett centrális katéteren keresztül beadott) antibiotikumokra, a fertőző organizmus alapján nem volt különbség a további műtét szükségességében (mindkét csoportban körülbelül 56%), állítja Dr. Brian Wiatrak, a birminghami Alabama Gyermekkórház munkatársa és munkatársai.
Egyetlen gyermek sem szorult kórházi kezelésre bőr- vagy lágyrészfertőzés miatt, illetve nem alakultak ki a középfülgyulladás szövődményei, beleértve a szigmabél trombózist, arcbénulást vagy agyhártyagyulladást, jelentették a kutatók az Archives of Otolaryngology — Head & Neck Surgery decemberi számában.
Akciópontok
- A fülcső behelyezését követő meticillinrezisztens Staphylococcus aureus (MRSA) otorrhea nem járt rosszabb kimenetellel, mint a nem MRSA otorrhea egy egyközpontú, retrospektív vizsgálatban.
- Az MRSA-csoportban több betegnél volt szükség orális vagy parenterális, nem pedig lokális antibiotikum-kezelésre.
“Ezek az eredmények megkönnyítik az MRSA otorrhea megfelelő ellátását a tympanostomiacső behelyezését követően, és segítenek csökkenteni a szülők aggodalmát az MRSA otorrhea diagnózisával kapcsolatban a nem MRSA otorrheával szemben” – írták a szerzők.
A tympanostomiacső behelyezésével kapcsolatos leggyakoribb szövődmény az otorrhea. Az 1990-es évek óta az MRSA okozta fülfertőzések aránya növekszik.
Az MRSA-fertőzések súlyosabbak-e, mint más típusúak, Wiatrak és munkatársai annak vizsgálatára, hogy az MRSA-fertőzések súlyosabbak-e, mint más típusúak, visszamenőlegesen áttekintették a központjukban 2003 és 2008 között a tubus behelyezését követően otorrhea miatt kezelt gyermekek adatait.
A vizsgálatba 1079 beteget (átlagéletkor 4 év) vontak be; 15,8%-uknak MRSA-fertőzése volt. Az eredmények összehasonlításához a kutatók egy 170, nem MRSA otorrhoeás gyermekből álló kontrollcsoportot választottak ki, amely életkor szerint illeszkedett az MRSA-fertőzött gyermekekhez.
A kontrollcsoportban a leggyakoribb kórokozók a Pseudomonas aeruginosa (24,8%), a meticillin-érzékeny S. aureus (16%), a Streptococcus pneumoniae (9,9%) és a Haemophilus influenzae (8,9%) voltak.5%).
A konzervatívabb kezelés – ecetes/vizes öblítés plusz helyi antibiotikum – gyakrabban vált be a nem MRSA-fertőzésben szenvedő betegeknél (66% versus 36,3%, P<0,001).
Az MRSA-fertőzésben szenvedő betegek nagyobb százalékánál volt szükség orális antibiotikumra (40,7% versus 24,8%) és intravénás antibiotikumra (11,1% versus 3,6%). Mindkét különbség szignifikáns volt P<0,001 mellett.
Nem volt különbség a kisebb vagy nagyobb műtétet igénylő gyermekek arányában (P=0,35), ami “megerősíti annak a tendenciának a biztonságát, hogy a kezelés agresszivitását a fertőzés súlyosságához igazítjuk, nem pedig a specifikus kórokozó (MRSA) alapján agresszívebben kezelünk” – írják Wiatrak és munkatársai.
“Úgy véljük, hogy a tenyésztési eredményeken alapuló specifikus antibiotikum hatóanyag kiválasztása és az infekciókontroll-gyakorlatok lelkiismeretes betartása segít csökkenteni az új gyógyszerrezisztenciák kialakulásának kockázatát” – írták.”
Megjegyezték, hogy az MRSA otorrhea kezelése az elmúlt 10 évben jelentős változásokon ment keresztül.
“Az első, tenyésztéssel igazolt MRSA otorrhoeás betegek közül sokan kéthetes parenterális antibiotikum-kúrára kerültek kórházba, és nagyobb valószínűséggel kellett mastoidectomiát végezni rajtuk, ha a középfül nyálkahártyájának vagy granulációs szövetének krónikus fertőzése alakult ki” – írták a kutatók.
Az enyhe és közepesen súlyos fertőzések kezelése kevésbé agresszív, de nem kevésbé hatékony lett – tették hozzá.
A szerzők elismerték a tanulmány néhány korlátját, beleértve a retrospektív felépítést, a fül-orrhea orvosi és sebészeti kezelésének bizonyos különbségeit az összes beteget kezelő négy gyermek fül-orr-gégész között, valamint a kontrollcsoport lehetséges szelekciós torzítását.
A szerzők arról számoltak be, hogy nem álltak összeférhetetlenségben.