A 2000-es évek elején az Egyesült Királyságban élve olvastam a felháborítóan tehetséges Jeanette Winterson keserédes önéletrajzát. Csodálatos volt a címe: A narancs nem az egyetlen gyümölcs. Anélkül, hogy belemennénk, rögtön értjük a lényeget. Ugyanúgy visszagondolok erre a címre, mint magára a történetre.
Az északi féltekén átélve néhány telet, kezdtem megérteni, hogy a szűkös téli hónapokban miért csak egy vagy kétféle gyümölcsöt (bár sok fajtát) láthatunk.
A déli félteke szülöttjeként, ahol az éghajlat elég változatos ahhoz, hogy szinte bármi megteremjen, Ausztráliában nevelkedve sokféle gyümölcsöt láttam.
Segített, hogy éttermi háztartásban nőttem fel. Egész évben sokféle érő mangót, datolyaszilvát, csonthéjas gyümölcsöt, körtét, banánt, citrusfélét és egyebeket tároltunk – a lépcsőház hűvösében vagy a konyhapult melege alatt – az érettségi stádiumtól függően.
A narancs tehát valóban nem az egyetlen gyümölcs.
Különösen, ha történetesen olyan “se itt, se ott” mikroklímában élsz, mint az NSW északi folyói.
A “se itt, se ott” felszabadító módon pontosan az a hely lehet, ahol bármit kipróbálhatsz a termesztésben. Nagyon sok jó szándékú ember volt, aki óva intett attól, hogy ezt vagy azt termesszem, arra hivatkozva, hogy itt nem fog jól megteremni. A tanácsukat mindig szívesen fogadom, de nem feltétlenül fogadom meg. Van bennem egy lázadó hajlam, ami időnként látványos kudarcokhoz vezet, például azt hittem, hogy a bazsalikom egész télen át bírja a polialagútban… nem így van! Kiderült, hogy a nappali órák éghajlattól függetlenül változnak.
Egy helyben elismert gyümölcstermesztő közeli mentorunkká vált, és szerencsére a szomszédban lakik. Ez nagyon praktikus, főleg, hogy ő az első, aki rámutat a hibáimra. John és Lyndall Picone minden értelemben igazi otthonteremtők, a legkedvesebb és legnagylelkűbb emberek, akikkel valaha is találkozhatsz. John a botanika kíváncsi tanulmányozója, kereskedelmi gyümölcsök, fűszerek és pácolt kisáruk házi termelője.
Sikerrel járt ott, ahol mások feladták, különösen, ami a valószínűtlen gyümölcsösét illeti, ahol a tüskéskörte barátságosan nő az alma, a szőlő, a vanília és a kakaó mellett. Lyndallt bízzák meg a kapribogyókkal – ez egy aprólékos munka, ami egy örökkévalóságig tart.
Amikor kilenc évvel ezelőtt először meghívtak az édenkertjükbe, örömmel állapítottam meg, hogy szolid bevándorlói, éttermi-ipari neveltetésem jó alapot adott ahhoz, hogy felismerjem a legtöbbet, amit ott termesztett.
De János gyümölcsösében egy gyümölcs megakasztott: a fekete szapoté, amit csokoládépudinggyümölcsként is emlegetnek.
Nekem ezzel a névvel problémám van, főleg azért, mert félrevezető. Az állaga nem olyan, mint a pudingé – nem pudingos, és nem is főtt puding állagú.
Ami a csokoládé ízét illeti – nagyon megzavarodna, ha erre számítana. Ha azonban nyitottan közelítünk a fekete szapotéhoz, akkor teljesen váratlan és élvezetes, mézes, karamellás, datolyás és ásványi tónusokkal.”
A gyümölcsöt akkor a legjobb fogyasztani, amikor a külseje már teljesen kiöregedett, kissé zúzottnak tűnik. Ez sajnos nem teszi vonzóvá a szupermarketben kapható gyümölcsöt. A tökéletesen érett sapote textúrája a beáztatott datolyához vagy a nagyon érett papayához hasonlít. Krémes és nagyon kellemes, ha hozzám hasonlóan szeretjük ezt a pépes állagot.
Én önmagában szeretem enni, némi citrusfélével átnyomva – mint a legtöbb édes, teljesen érett bogyós gyümölcsöt. Ugyanúgy, ahogyan az eperfa szedésénél a kezed foltos lesz, egy fekete sapote lecsiszolása után az egész arcod maszatos lesz, mint egy gyereké. Olyan, akinek nincs önuralma egy tál csokoládépuding körül. Valószínűleg onnan ered a neve, hogy a barna különböző árnyalatai vannak, az érettségtől függően.
A fekete sapote íze számomra a Hachiya persimmonhoz hasonlít, és a Hachiyához hasonlóan teljesen puha tapintásúnak kell lennie ahhoz, hogy fogyasztható legyen, különben a fanyarságtól a szánk összeszorul, és a nyelvünk rémülten visszahőköl.
A nyomot, hogy mikor érdemes megenni, a másik neve adja meg: a sapote spanyolul a puha gyümölcsöt jelenti. A fekete sapote hasonlósága a datolyaszilvával nem véletlen – ugyanabba az Ebenaceae családba tartozik. A fák kinézete is hasonló, dicsőséges, telt lombkoronájuk van. A hideget jól tűrő datolyaszilvával ellentétben azonban a fekete sapote nagyon is a trópusi övezet fája, Mexikóban, Közép-Amerikában és Kolumbiában őshonos.
Gondolom, jobb leírás híján kapta a “sapote” nevet. Dél-Amerika erdeiből és dzsungeleiből sok növényt neveztek el ugyanígy, a megkülönböztető tényező egy másik azonosító szín vagy forma volt. Ugyanígy kapta más gyarmatosított országokban sok őshonos gyümölcs a hódítók által általánosan fogyasztott gyümölcsök nevét. Különben hogyan jutottunk oda, hogy annyi “alma” ez és “alma” az – egyik sem kapcsolódik a Malus fajhoz?
Valószínűleg véletlenül és esztelenül. És most a nyelvet nehéz megváltoztatni, kereskedelmileg azt nevezik annak, amit az általános konszenzus megerősít.
Így vannak fekete és fehér sapoták (nem rokonok), mamey és chiku sapoták (ugyanaz a család). A fekete sapote nem az egyetlen sapote – de úgy vélem, Jeannette Winterson szívből egyetértene azzal, hogy a gyümölcstálban helyet kell kapnia.
Fekete sapote kenyér
A fekete sapote nagyon sikeresen használható a banán helyett sütéskor. Nem sütött desszertet, például fagylaltot vagy akár sorbetet is készíthetünk belőle – gyönyörűen emulgeálódik.
Itt egy egyszerű recept, amit akár tortaformában, akár kenyérsütőformában is megsüthetünk, kívülről szép omlós lesz az állaga, belülről pedig olyan, mint egy párolt puding. Tejfölös mázzal is meg lehet fagyasztani, ami nagyon szépen passzolna hozzá. Azonban úgy, ahogyan van, csodás reggeli vagy akár délutáni tea is lehet belőle. Lehetőség szerint a legjobb minőségű bio alapanyagokat használjuk.
1 kg teljesen érett fekete sapote, kézzel pépesítve
1 csésze kókuszliszt
1 csésze hajdinaliszt
½ csésze tápiókaliszt
¾ csésze teljes tej
1 csésze görög joghurt
¾ csésze apróra vágott bio datolya
1 evőkanál őrölt fahéj
1 kikapart vaníliarúd (a kikapart rudat tegye utána a cukrosüvegbe)
4 tojás, felverjük
1 csésze olvasztott termesztett vaj
¾ csésze pirított, apróra vágott pekándió (opcionális)
1 teáskanál tengeri só
1 teáskanál sütőpor
1 teáskanál sütőpor
2 evőkanál kristálycukor (a tetejére szórjuk)
Keverjük össze az összes nedves hozzávalót, majd keverjük össze az átszitált száraz hozzávalókat és óvatosan keverjük bele, ügyelve arra, hogy ne keverjük túl.
A keveréket 30 percig hagyjuk pihenni a hűtőben. Öntsük egy kibélelt cipóformába. Szórjuk meg kristálycukorral és némi sóval.
Süssük 170C-on egy órán át. Szúrjunk egy nyársat a sütemény közepébe, és ha tisztán jön ki, akkor kész.
{{topLeft}}
{{bottomLeft}}
{{topRight}}
{{bottomRight}}
{{/goalExceededMarkerPercentage}}
{{/ticker}}
{{heading}}
{{#paragraphs}}
{{.}}
{{{/paragraphs}}}{{highlightedText}}
- Megosztás a Facebookon
- Megosztás a Twitteren
- Megosztás e-mailben
- Megosztás a LinkedInen
- Megosztás a Pinteresten
- Megosztás a WhatsAppon
- Megosztás a Messengeren