1888-ban Alexandre-Ferdinand Godefroy, egy francia coiffeur inventeur – azaz fodrász feltaláló – szabadalmaztatta a hajszárító legkorábbi ősét. A szerkezetet “bármilyen alkalmas fűtőberendezéshez” kellett volna csatlakoztatni, amely egy csövön keresztül forró levegőt küldött volna a nő fejét körülvevő kupolába. A készülék lenyűgözően többcélú volt: a hajmosáshoz való használatához Godefroy azt javasolta, hogy távolítsák el az összes darabot, kivéve a sombrero peremére hasonlítót, amely a nő feje körül rögzült, hogy a habot a mosdókagylóba irányítsa. (“Még egy másik felhasználási mód, amelyre a készülék alkalmazható”, írta Godefroy, “az a parókatartók formázása.”)
Godefroy találmánya tartalmazott egy gőzszelepet, hogy a nők feje ne süljön meg. De a gépből, és az azt követő gázos hajszárítókból hiányzott a modern hajszárítók második eleme: a légáramlás. Valójában a 20. század elején a reklámok és a feltalálók arra buzdították a nőket, hogy csatlakoztassanak hajszárító tömlőt a porszívójuk kipufogójához, nem csak a száraz tincseket, hanem a kiváló hatékonyságot is eladva. Egy 1926-os szabadalom olyan kefét kínált, amely “egy megfelelő szívó- vagy fúvókészülékhez csatlakoztatható, amellyel a por és a szennyeződés az említett kefe használata közben elszállítható.”
Ezzel egy időben a feltalálók hőtermelő motorokat és ventilátorokat kezdtek kombinálni olyan kézi elektromos hajszárítókban, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak a maiakkal, bár nehezebbek voltak, és fennállt a fürdőkádbeli áramütés veszélye. A hajszárító azonban csak az 1920-as években kezdett komolyan elterjedni, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy a közműszolgáltatók vasalókkal, kenyérpirítókkal és főzőlapokkal felszerelt üzletkötőket kezdtek el kiküldeni, hogy megpróbálják a nappali fogyasztási eszközöket a lakossági villamosenergia-felhasználás kiegyenlítése érdekében, amely esténként nagyobb volt. Nagyjából akkoriban jött divatba a bob is.