Dél-Amerika tavai

Talajok

A dél-amerikai kontinensen több mint 20 különböző talajvidék található, ami a földtörténeti, domborzati, éghajlati és növényzeti adottságoknak köszönhető. Három fő csoportosítás felel meg a kontinens három elsődleges szárazföldi régiójának – az alföldeknek, a hegyvidékeknek és az Andoknak.

A Dél-Amerika nedves trópusi területein a talajok szembetűnő jellemzője az alacsony természetes termékenység. A kontinens talajainak mintegy fele vagy szilárdulatlan és tápanyagszegény üledékekből áll (pl, kaolinok és kvarchomok), a folyómedencékben lerakódott latoszolokból (szilícium-dioxidtól kimosott vörös talajok, amelyek vas- és alumínium-szeszkvioxidok maradék koncentrációját tartalmazzák), vörös-sárga podzolokból (savanyú talajok fehérített felső horizontú, mészben szegény réteggel) és regoszolokból (azonális talajok, amelyek főként tökéletlenül konszolidált anyagból állnak és összetett morfológiával rendelkeznek). A kontinens mintegy egyötödét különböző típusú száraz talajok borítják, amelyeken a mezőgazdaság öntözés nélkül kockázatos. Más régiók, amelyek a teljes terület mintegy 10 százalékát teszik ki, rossz vízelvezetésűek, a talajok vagy gleys (agyagos talajok, amelyekben az aljzat kékes-szürke, általában ragadós és a túlzott nedvesség miatt gyakran szerkezet nélküli), talajvizes laterit, grumoszol (nagy kiterjedésű agyagtartalmú talajok) vagy planoszol (nedves éghajlaton található talajtípus, amelyben az oldható sók és ásványi anyagok kimosódnak a felső rétegekből, és az alsóbb szinteken cementálódnak vagy tömörödnek). Az Andokban a lejtők gyakran meredekek, és a kontinens felszínének további 10 százalékát kitevő litoszolok (tökéletlen időjárású kőzetdarabokból álló sekély talajok) bőven előfordulnak. Az Andok közötti völgyekben és egyes hegylábakon mindazonáltal eutróf (tavak által lerakott, sok tápanyagot tartalmazó, de gyakran sekély és szezonális oxigénhiánynak kitett) talajok is találhatók.

A termékeny talajok tehát Dél-Amerika felszínének csak mintegy 10 százalékára terjednek ki. Ezek közül a legfontosabbak a brunizemek (mély, sötét színű préritalajok, amelyek szél által lerakott löszből alakultak ki), a gesztenyetalajok és a trópusi vaskos talajok. Az alacsony tengerparti hegyvonulatokon, a nyugati Andok előterében, valamint Kolumbia és Ecuador közeli síkságain és teraszain a talajok főként vörös-sárga latoszolokból, podzolokból és alluviális talajokból állnak. Brazília déli részén és Uruguayban a talajok barnaföldekből, vöröses préritalajokból és planoszolokból állnak. Az argentin pampákat, a kontinens legnagyobb termékeny területét egységesen az úgynevezett pampai lösz borítja, amely meszes, ásványi anyagokban gazdag, vulkanikus üledékkel kevert. Kevésbé gazdag talajok találhatók Északkelet- és Közép-Brazília hegyvidékein, amelyek északon főként homokos regosolokból, délen pedig vörös latosolokból állnak.

Dél-Amerika mezőgazdasági fejlődése szorosan tükrözi a talajok termékenység szerinti megoszlását. Leginkább a keleti középsíkokra korlátozódik, ahol a gabonafélék termesztése és a szarvasmarha-legeltetés összpontosul; az Andok szubtrópusi és mérsékelt égövi részeire, Kolumbiától Chiléig, ahol legeltetés folyik és különféle növényeket termesztenek; valamint Brazília keleti és délkeleti részére, ahol kávét, kakaót, szóját és cukornádat termesztenek, míg a belső fennsíkokon szarvasmarha-legeltetés folyik.

A talajerózió a kontinens nagy részén pusztított. Egyes becslések szerint több országban a jelenleg megművelhető földterület fele vagy több mint fele súlyosan károsodott vagy tönkrement a rossz földművelés miatt. Az Andokban az egykor nagy terméshozamú búzát adó földeket ma elhagyatottan művelik. A hegyvidéki erdőket még mindig kiirtják a szarvasmarha-legeltetés és a földművelés céljából, ami nagymértékben felgyorsítja az eróziót, és évekre tönkreteszi a régió talaját. A talajkárosodás kevésbé súlyos a viszonylag sík területeken. A legtöbb országban talajvédelmi vagy helyreállítási kampányokat hajtottak végre.