A kifejezés az Arthur R. “Pop” Momand által 1913-ban készített Keeping Up with the Joneses című képregényből származik. A szalag 1940-ig futott a The New York Worldben és különböző más újságokban. A szalag a társadalomba felkapaszkodó McGinis családot ábrázolja, akik azért küzdenek, hogy “lépést tartsanak” szomszédaikkal, a címben szereplő Jonesékkal. Jonesék a szalag teljes futamideje alatt láthatatlan szereplők voltak, gyakran beszéltek róluk, de soha nem mutatták meg őket. A “keeping up with the Joneses” kifejezés még jóval a szalag befejezése után is népszerű maradt.
A Jones név használata a társadalmi összehasonlításban részt vevő szomszédokra már Momand képregénye előtt is használatos volt. E. J. Simmons angol író 1879-ben a Memoirs of a Station Master című művében a vasútállomásról mint a társadalmi csere helyszínéről írt: “A Jonesok, akik nem társulnak a Robinsonokkal, ott találkoznak”. Mark Twain amerikai humorista 1901-ben írt, de először 1923-ban megjelent “Corn Pone Opinions” című esszéjében tett utalást a Smith és Jones családokra a társadalmi szokások tekintetében. “A külső hatások mindig ránk zúdulnak, és mi mindig engedelmeskedünk parancsaiknak és elfogadjuk ítéleteiket. Smithéknek tetszik az új darab, Jonesék elmennek megnézni, és lemásolják a Smith-ítéletet”. 1908-tól kezdve D. W. Griffith rendezett egy rövid vígjátéksorozatot A biográfiai lány, Florence Lawrence főszereplésével, amelyben a szomszédok, a Jonesok szerepeltek.
Egy alternatív magyarázat szerint a mondás Jonesjai Edith Wharton apjának gazdag családjára, a Jonesokra utalnak. A Jonesék egy prominens New York-i család voltak, akik jelentős érdekeltséggel rendelkeztek a Chemical Bankban, mivel a bank alapítójának, John Masonnak a lányait vették feleségül. A Jonesok és más gazdag New York-iak vidéki villákat kezdtek építeni a Hudson-völgyben Rhinecliff és Rhinebeck környékén, amelyek korábban a Livingstonoké voltak, egy másik prominens New York-i családé, amellyel a Jonesok rokonságban álltak. A házak egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. 1853-ban Elizabeth Schermerhorn Jones egy 24 szobás gótikus villát építtetett Wyndcliffe néven, amelyet Henry Winthrop Sargent 1859-ben egy skót kastély stílusában nagyon szépnek, Edith Wharton, Elizabeth unokahúga azonban komor monstrumként jellemzett. A beszámolók szerint a villa további építkezéseket ösztönzött, köztük William B. Astor (aki Jones egyik unokatestvéréhez ment férjhez) házát, amit a “Jonesékkal való lépéstartás” jelenségként jellemeztek. A kifejezés Edith Wharton egy másik nagynénjéhez, Mary Mason Joneshoz is kapcsolódik, aki az Ötödik sugárút és az 57. utca sarkán épített egy nagy villát, amely akkor még beépítetlen volt. Wharton szeretettel ábrázolja őt Az ártatlanság korában, mint Manson Mingott asszonyt, aki “nyugodtan várja, hogy a divat északra áramoljon”.
Egy kissé eltérő változat szerint a kifejezés a Jonesok nagyvonalú életmódjára utal, akik a század közepére a Chemical Banknak és a Mason-kapcsolatnak köszönhetően sokan és gazdagok voltak. Az ő rokonságuk, ifjabb William Backhouse Astor asszony volt az, aki a “pátriárkák báljait”, a “The Four Hundred”, a meghívott társadalmi elit listájának eredetét elindította. Ekkorra a Jonesokat már háttérbe szorította az Astorok, Vanderbiltek és mások hatalmas vagyona, de az 1892-ben közzétett négyszázas listán sok Jones és rokonuk szerepelt – a régi pénz még mindig számított.