A csigolyatestek kompressziós töréseinek kezelése az utóbbi években nagy figyelmet kapott, mivel a helyes röntgenfelvételek kimutatták e sérülés gyakoriságát.
A dekompressziót különböző emberek többféleképpen végezték. A leendő dekompressziós és redukciós módszer 1927-ben született, és nagyon sikeres és biztonságosnak bizonyult. Ez a dolgozat csak azokkal az esetekkel foglalkozik, amelyeknél nincsenek a gerincvelő sérülésének tünetei, és azokkal az esetekkel, amelyekben a kimutatható sérülés a csigolyatestre korlátozódik.
A kezelés a leendő módon történik. A páciensnek általános érzéstelenítést adnak, hogy a dekompressziós és reponziós folyamat során teljes izomlazítást biztosítsanak. Erős húzást és ellenhúzást úgy érnek el, hogy két férfi a bokán lefelé húz, míg két másik férfi a vállak alatt és a mellkas fölött keresztbe tett lepedőkön erősen felfelé húz. Egy lepedőt nyolc hüvelyk szélességűre hajtogatnak, és a sérült szegmensek alá vezetik, miközben a beteg a hátán fekszik.
Ezután a kezelő és a segítője a lepedő segítségével egyenesen felfelé dobják a beteget, és felfogják a súlyát, miközben még mindig hiperextenzióban van; az erős vonóerőt a manőver során végig fenntartják. A manipuláció erőssége az adott esethez igazítható. Ahol beékelődés van jelen, jelentős erőre lehet szükség a töredékek eltávolításához. Másrészt, azokban az esetekben, ahol a csont szétesett, egy enyhe emelő mozdulat elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a csont különböző részei helyreállítsák a normális viszonyukat.
A dekompresszió elvégzése után a redukciót úgy kell fenntartani, hogy a beteget még teljesen ellazult állapotban, kifejezett hiperextenzióban egy Goldthwait-keretre helyezzük. A páciens megfelelő elhelyezése egy megfelelően ívelt rúdra lényeges lépés ebben az eljárásban. Ezután gipszet alkalmaznak a korrigált helyzet megtartása érdekében. A tapasztalat azt mutatja, hogy a beteget nem szabad arccal lefelé fordított helyzetbe helyezni, amíg a gipszben van, mivel ez a korábban normális magasságba kihúzott csigolyatest függőleges magasságának némi csökkenését eredményezte. A gipszben töltött idő általában négy hónap. Azokban az esetekben, ahol nagy csontpusztulás történt, az időt addig növelték, amíg a röntgenfelvétel a csontszerkezet újjáépülését nem mutatta.
A téma korábbi tárgyalásai során gyakran feltették a kérdést: “Szükség van-e ilyen radikális és hosszú ideig tartó kezelésre ezekben az egyszerű kompressziós törésekben?”. A válasz: “Igen”. Az immobilizáció kudarcát és azt, hogy még a stabilizáló műtétek sem adnak kielégítő eredményt, különösen az ipari esetekben, a seattle-i Eikenbary tanúsítja, aki 1928-ban kétszáz esetet tekintett át.