Őskori varrótűkSzerkesztés
A varrás első formája valószínűleg állati bőrök összefűzése volt, melyhez tűként töviseket és kihegyezett köveket használtak, fonalként pedig állati inakat vagy növényi anyagokat. A korai korlátot az jelentette, hogy a tűmátrixban, például egy csontszilánkban, elég kicsi lyukat tudtak-e készíteni ahhoz, hogy ne sérüljön meg az anyag. Ennek nyomai fennmaradtak abban, hogy a szúróvasakkal lyukakat készítettek a szöveten a szálak szétválasztásával, nem pedig elvágásával. Egy 61 000 évvel ezelőttről származó, valószínűleg csonttűből származó hegyet a dél-afrikai Sibudu barlangban fedeztek fel. Egy madárcsontból készült tűt, amelyet az archaikus embereknek, a denisovaiaknak tulajdonítanak, körülbelül 50 000 évesre becsülik, és a Denisova-barlangban találták. A szlovéniai Kelet-Karavankában, a Potok-barlangban (szlovénül: Potočka zijalka) találtak egy csonttűt, amelyet az aurignaci korba (47000-41000 évvel ezelőtt) datáltak. A Liaoning tartományban található Xiaogushan őskori lelőhelyen talált csont- és elefántcsonttűk 30 000 és 23 000 évesek. Az oroszországi Kostenki lelőhelyen szintén 30 000 évvel ezelőttre datált elefántcsonttűket találtak. A nyugat-anatóliai Ekşi Höyükben, a mai Denizli tartományban, Nyugat-Anatóliában 8600 éves neolitikus tűcsontokat találtak. Flinders Petrie rézből készült varrótűket talált az egyiptomi Naqadában, i. e. 4400 és i. e. 3000 között. A manchingi Oppidumban vas varrótűket találtak, amelyek a Kr. e. harmadik századból származnak.
Ősi varrótűkSzerkesztés
A nålebinding nevű tűs csipke egy formája úgy tűnik, hogy általában több ezer évvel megelőzte a kötést és a horgolást, részben azért, mert sokkal rövidebb durva minőségű fonalakat tud használni, mint a kötés.
Az amerikai őslakosokról ismert, hogy természetes forrásból származó varrótűket használtak. Az egyik ilyen forrás, az agávé növény szolgáltatta mind a tűt, mind a “cérnát”. Az agavé levelét hosszabb ideig áztatták, így pépet, hosszú, zsinóros szálakat és a szálak végeit összekötő éles hegyet hagyott maga után. A “tű” lényegében a levél hegyes vége volt. Miután a szálak megszáradtak, a szálakat és a “tűt” tárgyak összevarrására lehetett használni.
A varrótűk a drótkészítési technológia egyik alkalmazása, amely az i. e. második évezredben kezdett megjelenni. A bronzkori aranytorok néhány szép példája nagyon konzisztens aranyhuzalból készült, amely képlékenyebb, mint a bronz. A réz- és bronztűknek azonban nem kell olyan hosszúnak lenniük: a szemet úgy is el lehet készíteni, hogy a drótot visszafordítják önmagára, és újra áthúzzák a szerszámon.
Későbbi varrótűkSzerkesztés
A tűkészítés következő nagy áttörése a X. században Kínából érkezett kiváló minőségű acélgyártási technológia volt, elsősorban Spanyolországba a katalán kemence formájában, amely hamarosan jelentős mennyiségben, ésszerűen jó minőségű acél előállítására terjedt ki. Ez a technológia később Németországban és Franciaországban is elterjedt, bár Angliában nem jelentős mértékben. Angliában 1639-ben Redditchben kezdtek el tűket készíteni, létrehozva a ma is elterjedt húzott huzalos technikát. 1655 körül a tűgyártók már eléggé függetlenek voltak ahhoz, hogy Londonban létrehozzák a tűkészítők céhét, bár a gyártás fő helye továbbra is Redditch maradt. Japánban a Hari-Kuyo, a törött tűk fesztiválja az 1600-as évekre nyúlik vissza.