Az amerikai gesztenyefák egykor a keleti partvidéket borították, becslések szerint 4 milliárd fa terült el sűrű lombkoronában Maine-től Mississippiig és Floridáig. Ezek a hatalmas és ősi, akár 100 láb magas és 9 láb körüli fák félelmetesek voltak, a keleti part mamutfenyői, de volt egy extra előnyük – a diójuk ehető volt. A gesztenyét sütötték, lisztet őröltek belőle a süteményekhez és a kenyérhez, és pudingot készítettek belőle. A fák leveleit az indián őslakosok gyógyászati célokra főzték ki. A fák az amerikai irodalomban is felbukkannak, például Thoreau naplójában, ahol arról elmélkedett, hogy bűntudata volt, amiért a Walden-erdőben élve kövekkel dobálta őket, hogy kirázza belőlük a diót, és arról elmélkedett, hogy “az öreg fák a szüleink, és talán a szüleink szülei”. A gesztenyefák árnyékot adtak a városok főterein, az úttörők faházainak választott faanyaga voltak, és az amerikai faművesség egyik alapkövét képezték. Röviden, a gesztenye az amerikai mindennapi élet része volt. Egészen addig, amíg nem volt az.
A vadon élő érett amerikai gesztenyefa megtalálása ma már olyan ritka, hogy a felfedezésekről az országos sajtó is beszámol. Az Amerikai Gesztenye Alapítvány szerint a fák “technikailag kihaltak”. A kór, amely kiirtotta őket, még mindig él a vadonban, és ritkán nőnek elég nagyra ahhoz, hogy virágozzanak és magot szórjanak, jellemzően csemeték maradnak, amíg el nem pusztulnak. Lényegében az 1950-es évekre az óriási fák bokorrá váltak.
A problémát egy Ázsiából behozott gomba okozta, amely könnyen terjedt, rátapadt az állatok szőrére és a madártollakra. A spórák az esőzések során szabadultak fel, és a lábnyomok révén más fákra is eljutottak. A gomba a fákat a kéreg olyan apró sérülései révén fertőzte meg, mint amilyeneket a rovarok okoztak. “Úgy néz ki, mint egy apró lövedéklyukakkal teli céltábla” – jelentette egy pennsylvaniai újság a fakórothadás terjedéséről.
Az első gesztenyefa már az 1890-es években megfertőződhetett, a fakórothadást először 1904-ben jelentették, amikor a New York-i Botanikus Kert egyik fáján észlelték. Az 1910-es évekre széles körben elterjedt a pánik a betegség miatt. Állami bizottságok alakultak. A gazdákat arra kérték, hogy vágják ki azokat a fákat, amelyeken a fakófoltosság bármilyen jelét észlelték. “Favágó, égesse el azt a fát, ne kíméljen egyetlen ágat sem” – könyörgött a The Citizen című lap a pennsylvaniai Honesdale-ben, a gesztenyefa elterjedési területének szívében. Még a cserkészek is közreműködtek a gesztenye megmentésében, és egy több államot átfogó, fertőzésmentes övezet létrehozására irányuló erőfeszítés részeként átfésülték az erdőket a fertőzött fák után kutatva.
A lakosság, a tudósok és a kormányok egyesített ereje nem volt elég a gesztenye megmentéséhez. A veszteség mind anyagilag, mind érzelmileg megdöbbentő volt. “A kéregbetegség terjedésének megállítására tett erőfeszítéseket feladták” – jelentette lemondóan a The Bismarck Daily Tribune 1920-ban. A lap becslése szerint a fák értéke még egy évtizeddel korábban is 400 000 000 dollár volt.
A fák pusztulása a “táj egy feltűnő és gyönyörű jellegzetességének végét jelentette ebben az országban”, és a Daily Tribune hitetlenkedve jósolta, hogy “a jövő iskolásai, akik a falu kovácsának versét olvassák, azt fogják kérdezni: Mi az a gesztenyefa?”. (az utalás egy Longfellow-vers első sorára vonatkozott). A gesztenyefa traumatikus elvesztése végül arra ösztönözte a szövetségi törvényeket, hogy megvédjék az őshonos növényeket a betegségektől, amelyeknek nem tudnak ellenállni.
Noha a fák már rég eltűntek a keleti part erdeinek lombkoronáiból, a gesztenyevész ellenszerének megtalálására irányuló erőfeszítések folytatódnak. Valójában azóta sem álltak le, hogy a fák elkezdtek pusztulni. Egyes tudósok amerikai gesztenyét kereszteznek kínai gesztenyefákkal, amelyek ellenállnak a betegségnek, majd a hibrideket visszakeresztezik tiszta amerikai fákkal. Mások más vírusokkal fertőzik meg a fákat, hogy elpusztítsák a gócot. Még többen élvonalbeli megközelítést alkalmaznak, és szekvenálják az amerikai gesztenye és a betegséget okozó gomba DNS-ét, részben azért, hogy garantálják, hogy a vadonba visszatelepített fák valóban ellenállnak a betegségnek.
A gesztenyefa megmentésére irányuló évszázados törekvés nem csupán nosztalgiáról vagy az amerikai kivételesség vicces megnyilvánulásáról szól. Az amerikai gesztenye különbözik más fajtáktól mind méretét, mind gyors növekedését tekintve, ezért volt történelmileg olyan értékes faanyagforrás. És tekintve, hogy a dió a fák kipusztulásáig főszerepet játszott az amerikai konyhában, az íze is elég jó volt.”