A rasszista diskurzusban, különösen a felvilágosodás utáni nyugati tudósok és írók körében a római orrot (egy egyén vagy egy nép esetében) a szépség és a nemesség jelzőjeként jellemezték, de maga a fogalom már korán megtalálható Plutarkhosznál, Marcus Antonius leírásában. A náci fajvédők körében a “kampós”, zsidó orr a zsidók jellemzője volt. Maurice Fishberg a Jews, Race and Environment (1911) című könyvében azonban egészen más statisztikákat idéz, hogy tagadja, hogy az aquiline orr (vagy “kampós orr”) a zsidókra jellemző lenne, hanem inkább azt mutatja ki, hogy ez az orrtípus a világ minden népénél előfordul. A viktoriánus korszakban népszerű fiziognómia állítólagos tudománya a “kiemelkedő” orrot az árjaság jelzőjévé tette: “az orr és az orcák formája a homlok szögéhez hasonlóan jelezte az alany társadalmi státuszát és intelligenciaszintjét. A római orr a szilárdságot és hatalmat sugalló orrnál magasabb rendű volt, a nehéz állkapocs pedig rejtett érzékiségről és durvaságról árulkodott.”
A modern korban a kritikusok, például Jack Shaheen a Reel Bad Arabs című könyvében azt állítja, hogy “Hollywoodban a kampóorrú, köntösbe bújt arabok képe párhuzamos a náci ihletésű filmekben a zsidókról alkotott képpel … A tegnapi shylockok hasonlítanak a mai kampós orrú sejkekhez, félelmet keltve a ‘másságtól’.”
Az indiánok körébenSzerkesztés
A vízköves orrot egyes indián törzsek megkülönböztető jegyének tartották, amelyek tagjai gyakran saját jellegzetes fizikai tulajdonságaikról vették fel a nevüket (pl. The Hook Nose, vagy Chief Henry Roman Nose). Az indiánok ábrázolásában például a vízvonalas orr a “nemes harcos” típus egyik szokásos vonása. Ez olyan fontos kulturális markerként – érvelt Renee Ann Cramer a Cash, Color, and Colonialism (2005) című könyvében -, hogy az ilyen jellemzőkkel nem rendelkező törzsek nehezen kaptak “szövetségi elismerést” vagy “elismerést” az amerikai kormánytól, ami szükséges ahhoz, hogy folyamatos kormányközi kapcsolatuk legyen az Egyesült Államokkal.
Az észak-afrikai népek körébenSzerkesztés
A lapos, széles orr a legtöbb szubszaharai afrikai népesség körében mindenütt jelen van, és a XIX. századi írók és utazók (például Colin Mackenzie) a “néger” származás jeleként jegyezték meg. Szemben áll a keskeny vízvonalas, egyenes vagy domború orral (lepthorrinus), amelyet ehelyett “kaukázusi” orrnak tartanak.
Az 1930-as években arról számoltak be, hogy a tswana és a xhosa népek körében a vízvonalas orrot a lányok szépségjegyének tekintik. Egy közelmúltbeli tudós azonban az eredeti tanulmányból nem tudta megállapítani, “hogy ezek a preferenciák a szépségről alkotott prekoloniális elképzelésekben gyökereznek-e, a gyarmati faji hierarchiák termékei, vagy a kettő valamilyen összefonódása”. A vízvonalas orrnak mint olyan afrikai jelölőnek, amely viselőjét kortársaival szembeállítja, jól ismert példája Aphra Behn Oroonoko (1688) című művének főszereplője. Bár afrikai herceg, franciául beszél, kiegyenesített haja, vékony ajkai és “afrikai és lapos helyett emelkedő és római orra” van. Ezek a vonások megkülönböztetik őt legtöbb kortársától, és inkább nemesnek és az európaiakkal egyenrangúnak jelölik.
Carleton Coon (1939) kraniometriai elemzése szerint Afrikában az aquilineus orr nagyrészt az Észak-Afrikából és Afrika szarváról származó népességekre korlátozódik (ellentétben a szubszaharai Afrika népességével), amelyet általában szemita, arab és egyéb nem “néger” származásúak népesítenek be. Ezeken a területeken azonban általában kevésbé gyakoriak, mint a keskeny, egyenes orrok, amelyek ehelyett az orrprofilok többségét alkotják. Arról azonban beszámoltak, hogy a vízvonalas orr az algériai, egyiptomi, tunéziai, marokkói, eritreai, etiópiai és szomáliai emberek körében elterjedtebb, mint a dél-európaiaknál. Az egyiptomi koptok és fellahinok között állítólag három orrtípus létezik: az egyik keskeny, vízvonalas orr, amelyet karcsú arc, karcsú állkapocs és vékony ajkak kísérnek; a másik egy kissé alacsonyabb gyökerű, egyenes-kontyolt orr, amelyet szélesebb és alacsonyabb arc, erős állkapocs, kiemelkedő áll, mérsékelten széles; a harmadik egy széles orr mindkét oldalon, beleértve a magas és alacsony arccsontúakat is.
-
Az ókori egyiptomi Ramesses II. fáraó múmiája feltűnő aquilinus “kampós orrot” mutat. Fia, Merneptah ugyanezt az orrformát örökölte.
-
Merneptah fia, II. szeti egyiptomi fáraó. Mumifikálódott testén más vonások mellett aquilinus orr látható.
Az északi népek körébenSzerkesztés
A nyugati faji antropológusok, mint Madison Grant (The Passing of the Great Race (1911) és más műveiben) és William Z. Ripley, az aquilinus orr jellemző az általuk különbözőképpen északi, teuton, kelta, normann, frank és angolszász népekre. Grant, miután meghatározta, hogy az északiaknak vízvonalas orruk van, visszament a történelemben, és számos történelmi szempontból kiemelkedő embernél talált ilyen orrot és más, általa “északiaknak” nevezett jellemzőket. Ezek között volt Dante Alighieri, “a reneszánsz összes főembere”, valamint Dávid király is. Grant azonosította Jézus Krisztust, aki rendelkezett ezekkel a “fizikai és erkölcsi tulajdonságokkal” (kiemelés hozzáadva).
A dél-ázsiai népek körében Szerkesztés
A meghatározott népcsoportok között az aquilinus orrtípus a leggyakoribb Afganisztán, Dardisztán, Pakisztán és Kasmír népei között, valamint a gandhárai görög-buddhista szobrászatban (az Indus és a Kabul folyó felső völgyét átívelő régió Észak-Pakisztán és Kasmír északi részén) is kiemelkedő jellegzetesség. George Campbell etnográfus az Ethnology of India című művében megállapítja, hogy:
A magas, enyhén aquilinus orr gyakori típus . Emeljük meg egy kicsit egy görög szobor szemöldökét, és adjunk az orrnak egy kis fordulatot a híd előtti csontos ponton, hogy megtörjük a vonal egyenességét, és máris megvan India ezen részének mintatípusa, amely mind az élő embereknél, mind a Pesavar-völgy szobrainál megtalálható.
Az utazó (és a mogul udvar személyes orvosa) François Bernier, az egyik első európai, aki Kasmírban járt, azt állította, hogy a kasmíriak a zsidók leszármazottai, kiemelkedő orruk és világos bőrük miatt.