Minden más szerencse mellett, ami Clint Eastwoodot érte – kezdetnek a nagyszerű megjelenés és tehetség – az egyetlen, ami ma említésre méltó, az a rendkívüli hosszú életkora. Vasárnap, május 31-én ünnepli 90. születésnapját, ami önmagában is kivételes mérföldkő – a legtöbben örülnénk, ha megközelítenénk ezt az életkort, nem is beszélve arról, hogy ilyen jó formában vagyunk, hogy élvezhessük. Gratulálunk, és boldog születésnapot, Clint!
Az irigylésre méltó életkori mérföldkő elérésén túlmenően, hogy megmarad az éleslátás és a két lábon állás képessége, az a nem mindennapi áldás, hogy az ember képes azt csinálni, amit szeret, és még mindig jó benne. Nem sokan mondhatják el magukról ezt az örömöt vagy kitüntetést, ezért érdemes egy pillanatra értékelni és értékelni azt, amit Clint (ahogy lényegében mindenki hívja, akár ismeri, akár nem) ebben a becses pillanatban elért.
Az elmúlt évtizedben mindössze két filmben szerepelt, a Trouble With the Curve-ban és a The Mule-ban. Rendezői karrierje azonban töretlenül folytatódott: A 80-as évei alatt nyolc filmet készített (ugyanannyit, mint a 16 évvel fiatalabb Steven Spielberg ugyanebben az időszakban), amelyek közül az egyik, az Amerikai mesterlövész 2015-ben a legnagyobb bevételt hozó nem franchise/nem Disney-animációs film volt.
Ez az a pont, ahol kezdünk sokkal vékonyabb légkörbe kerülni. Először is, a rendezést gyakran tekintik a fiatalok játékának; Hollywood mindig keresi a dinamikus új tehetségeket, akik általában a húszas éveikben jelentkeznek, a következő két-három évtizedben felvirágoznak, majd kezdenek ellazulni és – ha akaratlanul is – elhalványulni a naplementében.
Míg néhány szerzői filmkritikus túlórázott, hogy egyes nagyra becsült rendezők munkásságának további értékét bizonyítsa, amikor öregkorukba lépnek – azok, akik a késői Ford, Cukor, Preminger és mások rejtett erényeit hirdetik.-, az a tény, hogy az erő elhalványul, az önelégültség eluralkodhat, és az ember elveszíti a kapcsolatot a kortárs élet áramlataival.
Mindannyian láttuk már ezt, nem is egyszer: Egy ideig megvan, aztán egyszer csak nincs. 1980-ban az M-G-M úgy látta jónak, hogy szembeszálljon ezzel a hiedelemmel, és szerződtette a régi Hollywood két leghíresebb rendezőjét, George Cukort (81) és Billy Wildert (74) – mindketten pályájuk olyan szakaszában, amikor szerencsésnek mondhatták magukat, ha egyáltalán kaptak munkát. Mindketten remake-re kerültek: Cukor volt a felelős a Gazdagok és híresekért, az 1943-as Régi ismerősök című női barátságtörténet aktualizálásáért, míg Wilder a Buddy Buddy, a L’emmerdeur című francia sikerfilm hollywoodi újraforgatásáért.
Mint a Variety fiatal írója, aki mindkét férfi munkásságáért rajongott, megragadtam a lehetőséget, hogy időt töltsek a forgatásokon (mindkettőt a régi M-G-M telepen forgatták) és megnézzem a régi legendákat akció közben. Wilder esetében az akció volt a kulcsszó; állandóan talpon volt, viccelődött régi társaival, Jack Lemmon-nal és Walter Matthew-val, és látszólag boldog volt, hogy újra elemében van (hét éve nem forgatott filmet Hollywoodban).
Az akció azonban aligha az a szó, amit Cukor forgatására alkalmaztam volna. A férfi ekkor már vitathatatlanul öreg volt; a legtöbbször megfigyelhető volt, hogy pihen, takarékoskodik az erejével, amíg el nem érkezik az idő, hogy két főszereplőjével, Jacqueline Bisset-tel (aki egyben társproducer is volt) és Candice Bergennel forogjon. Szinte az egyetlen rendezői utasítás, amit hallottam tőle – és amit gyakorlatilag minden felvétel előtt mondott – az volt, hogy “Gyorsabban, hölgyeim, gyorsabban!”. Ezután lecsüccsent a székébe, és várta a következő felvételt, és néha, azt kell mondanom, elszunyókált, amíg el nem jött az újabb forgatás ideje.
A Wilder és Cukor filmjeinek kreatív és pénzügyi kudarcai egyszerűen megerősítették azt a korabeli bölcsességet, hogy a megmaradt aranykorszakbeli hollywoodi rendezők egyszerűen túlhaladottak, a csökkenő fizikai energia és szellemi összpontosítás áldozatai; ez természetesen Chaplinre, Fordra, Wylerre, Hitchcockra, Hawksra, Langra, Minnellire, Premingerre, Walshra, Kazanra és Zinnemannra is igaz volt, többek között, akik közül többet is ismertem és/vagy láttam a pályafutásuk vége felé.
Most már más a helyzet, mivel néhány rendező nagy lendületet, energiát és kreatív életerőt mutat a nyugdíjkorhatáron túl és azon túl is; a kitartóan kreatív nem-öregedők közé tartozik Scorsese, Almodovar, Schrader, Spielberg, Polanski, Werner Herzog, Ridley Scott, Errol Morris, Spike Lee (oké, ő még csak 63 éves), a Coen-fivérek (127 évnyi okosság és okoskodó szemtelenség együtt) és a kortalan 90 éves Frederick Wiseman.
Amikor láttam Clintet dolgozni, a forgatás szokatlanul csendes volt, és hiányzott belőle a sok forgatási helyszínen szokásos felhajtás, nyűg és neurózis; mindenki azért van ott, hogy gyorsan és hatékonyan elvégezze a munkát, és a főnök nem tűr meg senkit, aki nincs szinkronban ezzel a céllal.
Még ha Clint az évek során nőtt is az önbizalma, ambíciója és teljesítménye, soha nem lassult le. Összehasonlításképpen: az 1971-es első, Play Misty for Me című filmje óta 38 játékfilmet rendezett, míg Steven Spielberg az 1974-es The Sugarland Expressszel kezdődően 32 játékfilmnél állt a kamera mögött, köztük a hamarosan megjelenő West Side Story-nál. Ez a régi hollywoodi nagyságok némelyikének termelékenységével egyenrangú, vagy azt meghaladja.
A még élő és dolgozó nagy amerikai rendezők közül egyedül Woody Allen előzi meg Clintet termelékenységben, aki 84 évesen 51 év alatt hihetetlenül sok, 50 filmet rendezett (és írt). Bár a tavalyi Egy esős nap New Yorkban című filmjét, az Egy esős nap New Yorkban-t még nem tudta megjelentetni az Egyesült Államokban, most a legújabb, a Rifkin’s Women című filmjének munkálatai vannak folyamatban.
Egy futó gondolat: Clint zongorán és Woody klarinéton, vajon találkoztak-e valaha, vagy jammeltek-e együtt? Teljesen más világból származnak, de talán S.F.-ben, a régi szép időkben….
Mivel Clint lényegében feltérképezetlen területre lép, ami a dolgozó hollywoodi filmrendezők életkorának külső határát illeti, talán érdemes lenne egy pillantást vetni arra a néhány másikra, akiknek volt annyi fizikai és kreatív erejük, hogy folytassák karrierjüket az általában öregkornak nevezett korban.
A világrekorder ebben a tekintetben Manoel de Oliveira portugál filmrendező, aki öt évvel ezelőtt halt meg 106 évesen, egy évvel azután, hogy elkészült utolsó rövidfilmje, A legöregebb belemi ember; utolsó nagyjátékfilmje a Gebo et l’lombre volt, amely 2012-ben készült el, amikor a rendező 103 éves volt. A fasiszta Portugáliában felnövő, hívő katolikus és jómódú pólójátékos csak az 1980-as években vált számottevő művészi erővé, és azután is folyamatosan aktív maradt.
Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém találkozni de Oliveira-val egy cannes-i partin. Már 100 éves volt, teljesen jókedvű és boldog, hogy ott lehetett, és megemlítette, hogy épp most érkezett Rómából, ahol aznap reggel a pápával való privát audiencia kiváltságát élvezhette. Nevetett és nevetett, amikor azt válaszoltam, hogy kétségtelenül ő az egyetlen ember a történelemben, aki ugyanazon a napon találkozott a pápával és részt vett a cannes-i filmfesztiválon.
Más filmesek, akik erőteljesen bizonyították, hogy 65 vagy 70 év felett is lehet még sok élet. Jean-Luc Godard, aki decemberben tölti be 90. életévét, manapság ritkaságszámba menő önreflexív alkotásokat készít egy igen válogatott közönség számára; Alain Resnais késői virágkorát élte filmek rohamával, amely a 2014-ben bemutatott Riley élete című filmben csúcsosodott ki, amikor a filmrendező 91 évesen meghalt; Chris Marker ugyanebben a korban hunyt el 2012-ben, éppen az Aimer, boire et chanter című filmje után; Alejandro Jodorowsky 85 évesen készítette el A valóság táncát, Eric Rohmer pedig 2010-ben, 89 évesen fejezte be utolsó játékfilmjét, Az Astrea és a Celadon románcát.
Úgy tűnik tehát, hogy a politikához hasonlóan a filmművészetben is egyre több lehetőség és tolerancia mutatkozik az idősebbek számára. Csak az utóbbi időben ez sokkal jobban működik Hollywoodban, mint Washingtonban.
Szóval még egyszer, boldog 90. születésnapot, Clint!