A szeizmikus hullámok fő típusai
A földrengésforrás által keltett szeizmikus hullámokat általában három fő típusba sorolják. Az első kettő, a P (vagy elsődleges) és az S (vagy másodlagos) hullámok a Föld testén belül terjednek, míg a harmadik, amely Love- és Rayleigh-hullámokból áll, a felszín mentén terjed. E szeizmikus hullámtípusok létezését a 19. században matematikailag megjósolták, és a modern összehasonlítások azt mutatják, hogy az ilyen elméleti számítások és a szeizmikus hullámok tényleges mérései között szoros az egyezés.”
A P szeizmikus hullámok rugalmas mozgásként terjednek a legnagyobb sebességgel. Ezek longitudinális hullámok, amelyeket a Föld belsejében lévő szilárd és folyékony anyagok egyaránt képesek továbbítani. A P-hullámok esetében a közeg részecskéi a hanghullámokhoz hasonló módon rezegnek – az átvivő közeg felváltva összenyomódik és kitágul. A testhullámok lassabb típusa, az S hullám csak szilárd anyagokon keresztül terjed. Az S-hullámok esetében a részecskék mozgása keresztirányú a terjedési irányhoz képest, és az átvivő kőzet nyírásával jár.
A nagyobb sebességük miatt a P-hullámok érik el elsőként a Föld felszínének bármely pontját. A P-hullámok első megjelenése onnan indul, ahol a földrengés keletkezik. Ezt a pontot, amely általában valamilyen mélységben van a Föld belsejében, fókusznak vagy hipocentrumnak nevezik. A fókusz fölött közvetlenül a felszínen lévő pontot epicentrumnak nevezik.
A szerelem- és Rayleigh-hullámokat a Föld szabad felszíne vezeti. Ezek a P- és S-hullámok után követik őket, miután áthaladtak a bolygó testén. Mind a Love-, mind a Rayleigh-hullámok vízszintes részecskemozgással járnak, de csak az utóbbi típusnak van függőleges talajelmozdulása. Ahogy a Love- és Rayleigh-hullámok terjednek, hosszú hullámsorokká szóródnak szét, és a forrástól jelentős távolságban, az alluviális medencékben ezek okozzák a földrengések során érezhető rengések nagy részét.