Szőrme, az emlősök finom, puha, szőrös borítása vagy bundája, amely a történelem folyamán fontos volt az emberiség számára, elsősorban a meleg miatt, de díszítő és egyéb célokra is.
A szőrmés állatok bundáját valódi szőrmének nevezzük, ha két elemből áll: egy sűrű aljszőrből, az úgynevezett alapszőrből, és az ezen a rétegen túlnyúló hosszabb szőrszálakból, az úgynevezett őrszőrből. Az alapszőrzet fő funkciója az állat testhőmérsékletének fenntartása, az őrszőrzeté pedig az alatta lévő szőrzet és bőr védelme, valamint az eső vagy hó elvezetése. Azok a szőrmék, amelyekből bármelyik elem hiányzik, nem valódi szőrmék, bár a kereskedelemben még mindig szőrmeként használják őket. A perzsa báránynak például nincs őrszőre, míg a kecskegidának és a póninak nincs alapszőre.
A szőrméket elsősorban külső ruhadarabok készítésére használták; ez igaz a modern szőrmeiparra is. Különféle állatokat tenyésztenek vagy fognak be a bundájukért, beleértve azokat, amelyek a luxusszőrméket hordozzák (coboly, csincsilla, hermelin és nyérc), és másokat, amelyek bundája kevésbé értékes (például nyúl és mókus). A kereskedelmi szempontból fontos prémek közé tartoznak még a különböző róka- és bárányfajok; a hód, a nyest, a mosómedve, a borz, a vidra és a fóka; valamint a leopárd, a hiúz, az ocelot és a farkas.
Az állatokat eredetileg táplálékul vadászták vagy fogták be, bundájukat pedig védőruházatnak használták. A civilizáció fejlődésével a szőrmék egyre kevésbé váltak szükségletté, inkább luxusnak számítottak. A finomabb és egzotikusabb szőrmék a gazdagság és a státusz jelképei voltak az ókori kínai, görög és római társadalmakban. Az évszázadok során a szőrme értékes és kereskedelmi szempontból fontos árucikk maradt. A prémek csapdázása és kereskedelme jelentős üzleti vállalkozássá vált a korai észak-amerikai telepesek körében, és azok, akik ezt űzték, az Egyesült Államok és Kanada északi részének felfedezéséért voltak felelősek.
A szőrméknek nagy és jövedelmező nemzetközi piaca alakult ki; a legnagyobb termelők közé tartozik az Egyesült Államok, Kanada és a skandináv országok. A szőrmefarmokon (vagy farmokon) tenyésztett és nevelt prémes állatok közé tartozik a nyérc, a róka, a nyest és a csincsilla. Az évente előállított bundák többségét a nercbundák teszik ki, amelyek többsége nercfarmokról származik. A tudományos tenyésztési módszerek, a tervezett étrend és más speciális eljárások alkalmazásával a farmok üzemeltetői a legmagasabb minőségű szőrméket állítják elő. Az ellenőrzött tenyésztés kívánatos mutációkat is eredményezett.
A prémjükért gyakran befogott állatok közé tartozik a mosómedve, a hód, a borz és a pézsmapatkány. A fő csapdázási módszer csalival ellátott és rejtett csapdákat használ, amelyeket általában abban az évszakban helyeznek ki, amikor az adott állat bundája a legteljesebb és leggazdagabb – a legtöbb állat esetében a tél kezdetén. A csapdázási módszereket szabályozzák, és a fogási kvótákat számos ország kormánya határozza meg. Egyes vízi emlősökre, például a szőrmés és a szurdokfókára is vadásznak a prémjükért.
A legtöbb prém árverésen kerül értékesítésre kereskedőknek, gyártóknak és közvetítőiknek. A főbb aukciós központok New York City, Montreal és Szentpétervár.
A nyers prémek feldolgozásának első lépése a kikészítés. A szőrmék kikészítése több lépésből áll, amelyek pontos számát a kikészítendő szőrme határozza meg. Általánosságban elmondható, hogy a szőrmét megtisztítják, megpuhítják, húsosítják (eltávolítják a felesleges húst) és kinyújtják. A bőrt egy bőrözésnek nevezett eljárással cserzik. Sok szőrmét ezután különböző szintetikus vegyületekkel, úgynevezett szőrmebázissal festenek, fehérítenek, vagy tompítanak (csak a védőszőrzetet festik).
A kikészített szőrmék olyan ruhadarabokká, mint a kabátok, stólák, kendők és kalapok készítését nevezik szőrmekészítésnek. A folyamat nagy részét kézzel végzik. A szabó a bundákat szín és textúra szerint összeválogatja, és a bőrt a tervező mintájának megfelelően vágja. Ezután a bőrt darabokra vágják, amelyeket megnedvesítenek, kinyújtanak és a mintához illeszkedően egy fából készült szegeződeszkára szegeznek. Miután a deszkán megszáradtak, összevarrják őket. A gépi meghajtású gépeken végzett varrás nagy szakértelmet igényel.
A szőrmekabátok két eljárás egyikével készülnek: a letting-out technikával vagy a bőr a bőrön módszerrel. A letting-out eljárás során a bőrt keskeny átlós csíkokra vágják, majd ezeket összevarrják, hogy egy hosszabb és keskenyebb csíkot alkossanak, amely a kabát teljes hosszában végigfut. A skin-on-skin eljárás sokkal egyszerűbb, és abból áll, hogy egy teljes bőrt egy másikhoz varrnak. A varrás után a szőrzetet mázolják, ami úgy történik, hogy a szőrzetet megnedvesítik, a szőrszálakat a kívánt irányba rendezik, majd lassan megszárítják, hogy a szőrszálak egy vonalban maradjanak.
A 20. század vége óta számos állatvédő csoport, különösen a People for the Ethical Treatment of Animals, nagyszabású szőrzetellenes kampányt indított. Az aktivisták egyes taktikáit, különösen a szőrmebundák festékkel való megdobálását és a divatbemutatók megzavarását, ellentmondások övezték.