Hell’s Angel: The Life and Times of Sonny Barger and The Hell’s Angels Motorcycle Club
Ralph ‘Sonny’ Barger, with Keith and Kent Zimmerman
London: Tárgy, módszer, adatbázis:
Ralph ‘Sonny’ Barger önéletrajza, aki évtizedeken át a Pokoli Angyalok Motoros Klub egyik vezető alakja volt.
Tartalom:
Ralph Barger 1938-ban született, az 1940-es években és az 1950-es évek elején nőtt fel Kaliforniában. Édesanyja alkoholista apjával és idősebb nővérével hagyta őt, amikor még csak négy hónapos volt. Többször felfüggesztették az iskolából, mert bántalmazta a tanárokat, és szeretett verekedni más fiúkkal. Utólag visszatekintve Barger azonban nem tartja magát zsarnoknak vagy bűnözőnek. Hangsúlyozza, hogy bár elvesztette érdeklődését az iskola iránt, az idejét olvasással vagy élelmiszerboltban végzett munkával töltötte, nem pedig rablással és lopással. 1955-ben, tizenhat évesen jelentkezett a hadseregbe, ahonnan 14 hónappal később leszerelték, amikor kiderült, hogy meghamisította a születési bizonyítványát, hogy bevonulhasson.
A hadseregből való visszatérése után Barger alantas munkák között sodródott, és életcélt keresett, ami végül egy motoros klub tagjává vált.
1954-ben, még az oaklandi középiskolában Sonny Barger egy kis utcasarki klubot szervezett “Föld Angyalai” néven. 1956-ban csatlakozott első motoros klubjához, az Oaklandi Párducokhoz, de nem ez volt az, amit keresett: “Olyan gyorsan kiléptem a klubból, ahogy elkezdtem. Persze, buliztak, de amikor elszabadult a pokol, nem tartottak össze. Nem éreztem testvériséget” (27. o.). Egy ideig Barger néhány sráccal együtt lovagolt, és arról beszélgettek, hogy új klubot alapítanak. Az egyik motoros, Boots Don Reeves egy Sacramentóban talált jelvényt viselt, egy kis koponyát, amely egy szárnyas repülősapkát viselt. Boots azt javasolta, hogy a jelvényről nevezzék el az új klubjukat, a Pokol Angyalainak. Ezután elmentek egy helyi trófeaboltba, és 1957 áprilisában elkészíttettek egy sor jelvényt, nem igazán tudva arról, hogy Kaliforniában más Pokol Angyalai motoros klubok is léteznek. Ezek a klubok csak laza kapcsolatban álltak egymással. A Barger és barátai által alapított oaklandi chaptert a többi chapter valójában soha nem szavazta meg. Egyszerűen csak elmentek Dél-Kaliforniába, hogy meglátogassák a többi chaptert, és úgy döntöttek, hogy saját klubot alapítanak.
“Már korán eldöntöttük – emlékszik vissza Barger -, hogy ha mindannyian ugyanazt a jelvényt viseljük, akkor ugyanazok a szabályok szerint fogunk működni. Hogy gyorsan megerősítsük a területünket, már korán kitaláltuk a taktikai szabályokat. Például: Oakland és Frisco kivételével egyetlen charter sem lehetett ötven mérföldön belül a másiktól” (32. o.). Voltak harcok a chapterek között, nevezetesen a helyes Hell’s Angels-jelvény miatt, de leginkább más motoros klubokkal, például a Gypsy Jokersszel alakultak ki konfliktusok, akiket végül elűztek Kaliforniából.
Az oaklandi chapter, amelynek Sonny Barger volt a klub elnöke, a Hell’s Angels szervezetén belül informális hatalmi pozíciót vett át, ami Barger szerint arra a patthelyzetre vezethető vissza, amelyet a helyi rendőrséggel és a kaliforniai autópálya-rendőrséggel vívtak egy 1963-as kaliforniai Porterville-ben tartott törvényen kívüli motoros találkozót követően.
A hatvanas évek közepe táján kezdtek chaptereket alapítani Kalifornia államon kívül és az Egyesült Államokon kívül is. “Amikor új államokban adunk alapítólevelet – magyarázza Barger -, azt mindig országos szavazással tesszük. Amikor egy leendő klub tudatja velünk, hogy a Pokol Angyalai akarnak lenni, megvizsgáljuk őket, hogy megállják-e a helyüket. Tiszteket küldünk ki, hogy találkozzanak velük, és cserébe ők is küldenek ki embereket, hogy találkozzanak velünk. Lehet, hogy meghívjuk őket egy-két futásra, és mi is elküldjük néhány emberünket, hogy bulizzanak velük. Egy bizonyos ponton – az időpont változó – szavazni fogunk a tagsági státuszukról. Ugyanaz a folyamat, ami az egyéneket beengedi, vonatkozik az egész új chapterekre is… Miután minden egyes hivatalos Pokol Angyalai alapítólevelet szentesítettünk, az ő felelősségükké vált, hogy megakadályozzák, hogy bárki illegális alapítólevelet indítson az országukban.” (35-36. o.)
A tagok átkerülhetnek egyik chapterből a másikba. Azonban “a patkányok és beszivárgók miatt… legalább egy évig abban a chapterben kell lenned, ahonnan át akarsz lépni” (36. o.). A többi Big Four törvényen kívüli motoros klub (Outlaws, Bandidos, Pagans) tagjai nem csatlakozhatnak a Pokol Angyalaihoz.A Pokol Angyalait övező számos történet közül Barger mítoszként utasítja el a beavatásokkal kapcsolatos történeteket: “Ahhoz, hogy valaki Pokol Angyalává váljon, soha nem volt semmilyen beavatási rítus a prospectként való szolgálaton kívül. Mint prospektus, alapvetően a klub hörcsögje vagy” (42. o.).
A Pokol Angyalainak van egy sor írott szabálya. Ezek közül néhány nyilvános lett, többek között az a kötelezettség, hogy rendszeresen részt kell venni a gyűléseken, nem szabad verekedni más klubtagokkal, és nem szabad szórakozni egy másik tag feleségével. Egy másik szabály, amelyet Barger változatosan ismételget könyvében, kimondja, hogy a Pokol Angyalai kötelesek minden körülmények között támogatni a tagtársakat: “A Pokol Angyalai Motoros Klub története egy nagyon válogatott férfi testvériség története, akik harcolnak és meghalnak egymásért, bármi legyen is az ügy” (67. o.); “kiállunk magunkért, és egy Pokol Angyalának soha nem szabad megtörnie és elfutnia” (146. o.); “ez olyan, mint egy aranyszabály: ha egy Pokol Angyala harcol egy polgárral vagy egy rivális klubtaggal, mindenki az ő oldalára patkánykodik” (67. o.); “ha egy Pokol Angyala harcol egy polgárral vagy egy rivális klubtaggal, mindenki az ő oldalára patkánykodik” (146. o.). 148).
Bár Barger elutasítja, hogy a Pokol Angyalai egy bűnszervezet lenne, szabadon elismeri, hogy a tagok általában büntetett előéletűek voltak (“a legtöbben közülünk bűnözők voltak”, 124. o.) és tiltott drogokat használtak (“az LSD volt a közös bennünk”, 128. o.). Barger maga “a hatvanas évek végétől a hetvenes évek elejéig heroint árult közvetlenül drogosoknak” (81. o.), és “hamis jogosítványokat is nyomtatott” (180. o.). Ráadásul komoly drogfüggőséget alakított ki: “annyi kokót szippantottam, hogy egyik pillanatról a másikra azt sem tudtam, mit csinálok” (177. o.). Ahogy Barger visszaemlékszik: “A kokainos hangulatingadozásaim miatt sok mély bűnözői szarba keveredtem, és végül a Folsom börtönben kötöttem ki” (113. o.). 1973 nyarán 37 gramm heroin eladás céljából történő birtoklásáért tíz évtől életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de egy jogi csatározás végén 1977-ben szabadult.
1979-ben a szövetségi kormány RICO-vádak alapján bíróság elé állította Bargert és az oaklandi chapter több tagját és társát (United States of America v. Ralph Barger, Jr., et al.), és megpróbálta a klubot fegyverekkel és illegális drogokkal összekapcsolni. Az esküdtszék felmentette Bargert a RICO-vádak alól, az alapcselekményeket illetően pedig az esküdtszék felmentette: “Nem volt bizonyíték arra, hogy ez a klub politikájának része lett volna, és bármennyire is próbálkoztak, a kormány nem tudott előállni egyetlen olyan terhelő jegyzőkönyvvel sem a gyűléseinkről, amelyben drogokat és fegyvereket említettek volna.” (221. o.)
1982-ben Bargernél torokrákot diagnosztizáltak. Hangszálait el kellett távolítani, így Barger hangja állítólag olyan maradt, mint Marlon Brandóé a Keresztapában.
1987 novemberében Bargert letartóztatták államközi robbantásban való összeesküvésért egy magas rangú FBI-informátor, a nyugati part képviselője, Anthony Tait által készített bizonyítékok alapján. Tait úgy tett, mintha az Outlaws chicagói klubházának felrobbantását tervezné, és megpróbálta megszerezni több Pokoli Angyal támogatását, köztük Bargerét is, akit egy öt hónapig tartó Kentuckyban tartott tárgyalás után gyilkosságra irányuló szövetségi törvénysértésre irányuló összeesküvésért ítéltek el. A büntetését az arizonai Phoenixben töltötte 1992-ig.
1998-ban Sonny Barger visszatért Arizonába, hogy harmadik feleségével és egy lányával letelepedjen. Önéletrajza megjelenésekor a Pokol Angyalai Cave Creek-i csoportjának tagja volt.
Értékelés:
A Pokol Angyalai tagjai titokzatosságuk hírében állnak. Barger nem áll szándékában aláásni ezt a hírnevet. Nem tesz szenzációs felfedéseket ennek az úgynevezett nem hagyományos szervezett bűnözői csoportnak a belső életéről. Önéletrajza azonban egy bennfentes nézőpontot nyújt, és mint ilyen, egy második véleményt a Pokol Angyalairól szóló korábbi beszámolókról, például Hunter S. Thompson klasszikus könyvéről (“egy teljes hamisítvány”, 125. o.).
Barger számos, a Pokol Angyalaival szembeni állítással száll szembe, különösen azzal az elképzeléssel, hogy a szervezet mint olyan irányítja a tagjai bűnözői tevékenységét. Legalábbis ebben a tekintetben hitelesnek tűnik. Ugyanakkor a Pokol Angyalai nem igazán kerülnek kedvező megvilágításba. Nem úgy tűnnek fel, mint egy kifinomult bűnszervezet, és nem is úgy, mint kifinomult bűnözők szervezete. A hangsúly a fizikai erőszakon, valamint a drog- és alkoholfogyasztáson van.”
Általános értékelés:
Ez az önéletrajz nem tesz szenzációs felfedéseket a Pokol Angyalainak belső életéről. Azzal azonban, hogy szubjektív képet ad a leghírhedtebb úgynevezett törvényen kívüli motorosbandák kultúrájáról, olyan második véleményt nyújt a hivatalos és újságírói beszámolókhoz képest, amelyet érdemes tudomásul venni.
További olvasmányok:
Abadinsky, Howard, Organized Crime, 7th ed., Belmont, CA: Wadsworth, 2003, pp. 4-18.
Barker, Tom, One Percent Bikers Clubs: A Description, Trends in Organized Crime, 9(1), 2005, 101-112.
Haut, Francois, Organized crime on two wheels: International Criminal Police Review, 474-475, 1999, 25-35.
Lavigne, Yves, Hells Angels: Into the Abyss, Toronto, ONT: Harper Collins Publishers, 1996.
Thompson, Hunter S., Hell’s Angels: A Strange and Terrible Saga, New York: Veno, Arthur, Ed Gannonnal, The Brotherhoods: Inside the Outlaw Motorcycle Clubs, rev. ed., Crows Nest, N.S.W., Ausztrália: Wethern, George, and Vincent Colnett, A Wayward Angel, New York: A Wayward Angel, New York: Wethern, George és Vincent Colnett, A Wayward Angel, New York: R. Marek Publishers, 1978.
Wolf, Daniel R., The Rebels: A Brotherhood of Outlaw Bikers (A törvényen kívüli motorosok testvérisége), Toronto: University of Toronto Press, 1991.
© Klaus von Lampe, minden jog fenntartva.