Az elnyomás vs. elfojtáshoz hasonló. És ezt a meglehetősen finom ellentétet érdemes kibontani.
Amikor elfojtasz egy impulzust vagy vágyat, akkor lefelé kényszeríted, a tudatosság szintje alá. De amikor még lejjebb nyomod azt, amit túl veszélyesnek érzel ahhoz, hogy beismerd a tudatosságba, egy bizonyos ponton már nem is ismerhető fel. És ez az, amiről az elfojtás szól. Ez egy önkéntelen reakció, amennyiben egy pszichológiai védekezési mechanizmust képvisel, és minden ilyen önvédelmi működés ösztönös, autonóm módon működik, és (jobb vagy rosszabb esetben) kényszeríti a viselkedésedet. Ráadásul jellemzően akkor gyökereznek meg, amikor még gyermek vagy, amikor a mentális képességed és ítélőképességed súlyosan korlátozott.”
Gondolj arra, hogy az emberi lények eredendően a túlélésre vannak programozva – pontosabban bármire, amit egy adott időpontban a túléléssel arányosnak véltek. Vagyis, egészen magától, az elmének sikerül eltávolítania a tudatából mindent, amit halálos fenyegetésként él meg, legyen az fizikai, mentális vagy érzelmi.”
De végső soron ez a biológiai tervezet szerencsétlen későbbi következményekkel jár. Akkoriban, amikor nem voltak meg az erőforrásaid ahhoz, hogy hatékonyan megbirkózz egy mélyen érzett veszéllyel, nem is beszélve annak leküzdéséről, túlterheltnek, talán még bénának is érezted magad. Következésképpen az “előre programozott” psziché-védő apparátusod (azaz az olyan freudi pszichológiai védekezések, mint a disszociáció, a tagadás, az elmozdulás vagy a projekció) közbelépett, hogy enyhítse elviselhetetlen szorongásodat. És hozzá kell tenni, hogy minden védekezésed a tudatalattidban lakozik, ami egy másik módja annak, hogy azt mondjuk, hogy mentálisan elfojtott.
A tudattalanod jobb megértéséhez tehát alapvető fontosságú, hogy felfogd, hogy ez lényednek az a része, amely elnyomja a rendkívül kellemetlen emlékeket, vagy elrejti őket előled. Ahogy egy szerző fogalmaz, ez az elmének az az aspektusa, amely “magában foglalja a társadalmilag elfogadhatatlan elképzeléseket, kívánságokat és vágyakat, traumatikus emlékeket és elfojtott fájdalmas érzelmeket”. Ismétlem, abban az önmagad által megélt válságos pillanatban még nem alakult ki benned az a képesség, hogy hatékonyan kezeld azt, amit a jólétedet súlyosan fenyegetőnek éreztél.
Paradox módon, bármilyen védekezést is választottak neked a veleszületett hajlamaid, az “életmentőnek” tekinthető, mivel lehetővé tette számodra, hogy távol tartsd magad attól, amit fenntarthatatlannak éltél meg. És amivel nem tudtál megbirkózni, az valami fájdalmas, szégyenletes, félelmetes vagy mélyen konfliktusos dologra vonatkozhatott. Ráadásul metaszinten minden ilyen érzés a destabilizáló szorongás zavaros tárházához kapcsolódik.
Mindamellett az ilyen elfojtás következményei – bár pszichológiai szempontból akkoriban feltétlenül szükségesek voltak – később túlzó árakat vonhatnak maguk után. Mert sajnálatos módon a védekezőképességed nem öregszik, ahogyan te öregszel. Térben és időben rögzítettek maradnak. És saját akaratuk és energiájuk birtokában, annak érdekében, hogy továbbra is megvédjenek téged, a jelenben bármit, ami egy korábbi zavarra emlékeztet, arra fognak vonatkoztatni, hogy ugyanúgy reagálj, mint mondjuk 5 éves korodban.
Továbbá, torz módon a túlélésed szempontjából kulcsfontosságúnak látva magukat, ezek a védekezők valójában megakadályozzák, hogy valaha is feldolgozd azt, amit akkoriban nem tudtál integrálni. És anélkül, hogy tudatosítanád e nyugtalanító tapasztalatok tényleges eredetét, képtelen vagy meggyőződni arról, hogy mint az érettebb egyéniség, akivé váltál, most már rendelkezel azokkal az erőforrásokkal, amelyekkel érzelmi békét köthetsz azzal, ami korábban elhatalmasodott rajtad. Így ezeknek az elavult védekező mechanizmusoknak a tudattalan, de erőteljes hatása, ha akaratlanul is, de végérvényesen hátráltathat téged (vagyis azzal, hogy szorongást okoznak neked, megakadályoznak abban, hogy megtedd azt, amire most már teljesen képes vagy).
A pánikrohamoktól szenvedő emberek például (általában terapeuta segítségével) végre beengedhetnek a tudatba egy “tiltott” emléket. És amikor végleg megbékélnek vele, ezeknek a rendkívül felzaklató rohamoknak már nincs “érzett” létjogosultságuk, és így enyhülnek.”
A tudattalan és a tudatalatti megkülönböztetése trükkös dolog. És valójában több szerző is megjegyezte, hogy a köznyelvben felcserélve használják őket – és sok hivatásos író is. Ahogyan az elfojtott és az elfojtott között is különbséget teszünk, hasznos, ha a tudatos tudatosságot egy jéghegy csúcsához hasonlóan gondoljuk el: A víz fölött van, tehát teljesen látható. A tudattalan és a tudatalatti, bár együttesen sokkal nagyobbak, mint amit a szem láthat, mindkettő a könnyen észrevehető alatt létezik. Így az egyetlen értelmes módja annak, hogy elkülönítsük őket egymástól, a viszonylagos hozzáférhetetlenségük megértése.”
Röviden: némi önvizsgálattal valószínűleg azonosítani tudod, hogy a gondolkodásod, az impulzusod vagy a motivációd honnan származik a tudatalattidból. De azzal, ami számodra tudattalan – a jéghegy legalsó része -, sokkal nehezebb lesz megállapítani a jelenlegi viselkedésed eredetét, amelynek szó szerint nincs sok értelme számodra. Potenciálisan valamilyen önterápia, álomelemzés, szabad asszociáció, egy elszólás elemzése, vagy (véletlenül) egy olyan személy szemtanúja lehetsz, aki ugyanazt a traumát élte át, mint te (pl. gyermekkori molesztálás vagy nemi erőszak). Általában azonban sokkal valószínűbb, hogy egy mentálhigiénés szakember segítségével sikeresen feltárhatod az eredetét.
Itt van néhány példa, amit érdemes megfontolni:
Tudatalatti: Homályosan felismered, hogy bizonyos féltékenységet érzel a tizenéves fiad iránt. Mégsem tudod, hogy miért. Ha azonban elgondolkodsz rajta, kezded felismerni, hogy ez az érzés onnan ered, hogy (tudat alatt) irigyled, amiért neki sokkal több lehetősége és kiváltsága van, mint neked volt az ő korában.
Tudattalan: Averziót érzel a spárga iránt. Már a látványától is hányingere van. Mégis, abszolút fogalmad sincs, hogy miért. Ami, mivel elfojtottad, nem áll a tudatod rendelkezésére, az az, hogy amikor 6 éves voltál, apád ragaszkodott hozzá, hogy ezt a (számodra új) zöldséget egyél a tányérodon, bár te tiltakoztál, mert az illata akkoriban visszataszító volt számodra. De mivel addig nem hagyhattad el az asztalt, amíg el nem fogyasztottad, egy nyűgös óra után megpróbáltad lenyomni a torkodon. . . és azonnal elhánytad magad. Ami még rosszabb, leordítottak a rendetlenség miatt, és azt mondták, hogy “undorító” vagy.”
Az általam tett különbségek nyilvánvalóan nem akadémikusak. Ha jobban meg akarod érteni és el akarod fogadni önmagadat, valamint a maladaptív viselkedést irányító rejtett motivációkat, kritikus fontosságú, hogy hozzáférj az ezeket diktáló belső erőkhöz. Nincs mód arra, hogy teljes potenciálját elérje, amíg nem nyer bebocsátást a tudatossága alatt létező dolgok nagy részébe – vagyis nem teszi tudatossá mind a tudattalanját, mind a tudatalattiját -, és végre pozitívan meg nem állapodik azzal, ami tudtán kívül szabotálja Önt.
Amint rejtett védekezéseit feltárja, vagy mérsékelheti őket, vagy végre teljesen le tudja győzni őket.