“Még ne mondd el mindenkinek.”
“Várj.”
“De azért még nem jelentetted be, ugye?”
“Még olyan korán van!”
Nem akartam megakadályozni, hogy reménykedjek. Soha nem akartam megállni, hogy ne szeressek bele a “babámba”, még akkor is, ha az csak egy harmincegynéhány sejtből álló gömb volt. Valami azonnal zavart a más nők által ismételt figyelmeztetésekben, hogy tartsam magamban a terhességemet. Próbáltam elgondolkodni rajta.
Több forgatókönyv is lejátszódott a képzeletemben. Az egyik: Mindenkinek elmondom, amint kedvem támad, és egészséges, boldog terhességem lesz. A vége. Kettő: “Túl korán” elmondom mindenkinek, elvetél, és a barátok és a család körém gyűlnek, hogy támogassanak, miközben gyászolok. Három: Nem mondom el senkinek, elvetél, és … mi van? Csendben szenvedek?
Megpróbáltam megérteni, mi az oka annak, hogy folytatjuk ezt a hagyományt, miszerint mindannyian hallgatunk, amíg az első trimeszter véget nem ér – csak a biztonság kedvéért. Megértem, hogy a vetélés nem egy kényelmes téma, amiről beszélni kell. Megértem a félelmet, hogy miközben próbálsz lelkileg felépülni, valakinek az ártatlan “Hogy érzed magad?” kérdésére (már egyetlen ember sem kérdezi tőlem, aki tudja, hogy terhes vagyok, hogy “Hogy vagy?” – bár ezt a szokást szerethetőnek találom) ilyen szörnyű hírekkel kell válaszolnod.
Az a helyzet azonban, hogy borzasztóan rosszul rejtegetem az érzelmeimet. Semmiképp nem tudnám megállni, hogy ne látszódjon az arcomon a bánatom, állandóan. Nem látom, hogyan tudnék úgy tenni, mintha a terhesség meg sem történt volna. És nem csodálkozna rajta valaki? Remélném, hogy valaki észrevenné rajtam a változást.”
Ezzel a hagyománnyal kapcsolatban azonban az zavar a legjobban, hogy a gyökerei a szégyen hosszú történelmében gyökereznek. A nők régóta úgy tesznek, mintha a szexualitás, a terhesség, a szülés és persze a vetélés egyszerűen nem létezne. Sok nő számára a vetélés hatalmas kudarcnak tűnik. Ha titokban marad, ha a nők szörnyű feleségeknek érzik magukat, vagy ha valamiféle “jelnek” tekintjük, hogy nem vagyunk elég jók, akkor nem adhatunk esélyt egymásnak arra, hogy megosszuk a gyász terhét.
Nem azt javaslom, hogy mindenki jelentsen be minden terhességet abban a pillanatban, amikor a teszt pozitív lesz. Nem minden veszteséget elszenvedett nő akarja majd nyilvánosan megbeszélni a vetélést. Egyszerűen szeretném ezt minden családra bízni.
Mégsem tudtam megúszni ezt a tanácsot: ne menjünk körbe és ne mondjuk el mindenkinek. Ne mondd el senkinek! A vetélések aránya még mindig túl magas. Nyilván el kellett volna mondanom, ha már ilyen tanácsot adsz. Miért nem akartad tudni? Miért nem akartad tudni, hogy elvesztettem ezt a hőn áhított babát? Miért nem fordulhattam hozzád ebben az örömben, és ha a legrosszabb történt, miért nem fordulhattam hozzád a bánatomban?
Szégyelltem magam. Kényszert éreztem, hogy elrejtsem az örömömet, nehogy bánattá váljon. Vártunk – mondhatni. Elmondtuk a közvetlen családtagoknak és a nagyon közeli barátoknak. De miután megláttuk a kis “Bogarunkat” a nyolcadik hetes ultrahangon, mindenkinek elmondtuk. Igen, ez más egy blogger esetében. Az olvasóim várták a híreket, mert az egész blogomat a fogamzás előtti utazásomnak szenteltem.
Minden csodálatosan alakult, és mindenki izgatottan várja a híreket, most, hogy elkezdtem ennek az egészséges terhességnek a második trimeszterét. És mégis, nehezen bocsátok meg azoknak a nőknek (mindig nők voltak), akik a “Terhes vagyok!” felvetésemre a “Ne mondd el túl sok embernek!” és egy burkolt “Lehet, hogy elvetélsz!” felkiáltással válaszoltak. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez megfelelő vagy hasznos válasz. Ha egy nő négyhetesen, nyolchetesen vagy húszhetesen jelenti be a terhességét, akkor is terhes. Ha örömmel osztja meg ezt a tényt, akkor a magzatot fenyegető kockázatoknak nem szabadna ezt az örömöt csökkenteniük.