Az egyes szilárd anyagok képesek áramlani vagy tartósan megváltoztatni az alakjukat, ha olyan feszültségeknek vannak kitéve, amelyek az átmeneti deformációt előidéző feszültségek között vannak, vagy rugalmas viselkedést mutatnak. A szilárd anyagoknak ezt a tulajdonságát nevezzük plaszticitásnak. A fizikában és az anyagtudományban a plaszticitás az anyag olyan alakváltozása, amely nem visszafordítható alakváltozásokon megy keresztül az alkalmazott erők hatására.
Egy szilárd fémdarab, amelyet például új alakra hajlítanak vagy döngölnek, plaszticitást mutat, mivel magában az anyagban stabil változások következnek be.
A plaszticitás a fémekben jellemzően a diszlokációk következménye. Az olyan rideg anyagokban, mint a kőzet vagy a beton, a plaszticitást túlnyomórészt a mikrorepedéseken történő csúszás okozza. A keményedő plasztikus anyagoknak egyre nagyobb feszültségekre van szükségük ahhoz, hogy további plasztikus alakváltozást eredményezzenek.
A tiszta fém kristályában a plaszticitást elsősorban a kristályrács két alakváltozási módja okozza: a csúszás és az ikeralakulás. A legtöbb fém melegen nagyobb képlékenységet mutat, mint hidegen. Ennek a tulajdonságnak a fémek alakítási/formázási és sajtolási műveleteiben van jelentősége. A legtöbb fém melegítéssel válik képlékennyé, és ezért melegen alakítható. A diszlokációk jelenléte növeli a síkok elcsúszásának valószínűségét.
A kőzetek és a beton rugalmatlan alakváltozásai elsősorban a mikrorepedések kialakulásának és az ezekhez a repedésekhez viszonyított csúszómozgásoknak a következményei. Emelt hőmérsékleten és nyomáson a képlékeny viselkedést a mikroszerkezet egyes szemcséiben lévő diszlokációk mozgása is befolyásolhatja.
A talajok képlékenységének okai igen összetettek lehetnek, és erősen függnek:
- Mikroszerkezet
- Kémiai összetétel
- Víztartalom
.