Mikulski, D-Md. a pódiumon, szenátusi demokrata képviselőtársai kíséretében beszél egy sajtótájékoztatón a Capitol Hillen Washingtonban 2014. szeptember 10-én, szerdán, a fizetésegyenlőségi törvényről. (AP Photo/Cliff Owen)
A félév elején beszéltem egy 70 fős, egyetemistákból álló női csoportnak a Harvardon, ahol a félévet töltöm. Megkérdeztem ezt az egyetemista nőkből álló csoportot, hogy szerintük 78 centet kapnak-e a férfiakhoz képest csak azért, mert nők. A nők többsége felemelte a kezét.
A Harvardra való felvételhez ezek a fiatal nők a legokosabb, legtehetségesebb és legelkötelezettebb középiskolás társaik közül emelkedtek ki. Idén tavasszal a Harvard a több mint 39 041 jelentkező diák közül mindössze 2037-et vett fel a 2020-as évfolyamba – vagyis 5,2%-ot.
A Cambridge-en kívül elterjedt nézet, hogy a harvardi egyetemisták, köztük a fiatal nők, akikkel találkoztam, megütötték a főnyereményt, ha az egyetem utáni lehetőségekről van szó. És sok olyan ajtó fog megnyílni előttük a jövőben, amely nem áll nyitva a kevésbé pedagógus vagy képesítéssel rendelkező álláskeresők előtt.
Mégis ezek a fiatal nők valamiért biztosak voltak abban, hogy a munkaerőpiacon a nemi alapú megkülönböztetés jövője vár rájuk. Hogy pusztán azért, mert nők, minden egyes fizetésükkel 22%-os adót fognak fizetni, köszönhetően egy igazságtalan társadalomnak, amely a férfiaknak kedvez.
Sajnos a Fehér Ház és számos női csoport továbbra is fenntartja ezt az elképzelést.
A Fehér Ház Equal Pay honlapja szerint: “A teljes munkaidőben dolgozó nők átlagosan csak 78 centet keresnek minden egyes dollár után, amit egy férfi keres”. Az American Association of University Women (Amerikai Egyetemi Nők Szövetsége) idén tavasszal közzétett jelentésében feltette a kérdést: “Tudta, hogy 2014-ben az Egyesült Államokban a teljes munkaidőben dolgozó nők jellemzően a férfiak fizetésének mindössze 79 százalékát kapták, ami 21 százalékos különbséget jelent?”. A National Organization for Women honlapja pedig azt írja: “A teljes munkaidőben, egész évben dolgozó nők átlagosan csak 77 százalékát kapják annak, amit a férfiak… A nők még mindig nem kapnak egyenlő munkáért egyenlő bért, nemhogy egyenlő értékű munkáért egyenlő bért.”
A mai napot, április 12-ét az egyenlő bérezés napjának nyilvánították, vagyis annak a napnak, amely szimbolikusan jelzi, hogy a nőknek állítólag mennyivel tovább kell dolgozniuk, hogy utolérjék azt, amit a férfiak az előző évben kerestek. Az egyenlő bérezés napja alkalmából a Fehér Ház bejelentette, hogy új nemzeti emlékművet jelöl ki a nők egyenlőségének, és kiemelte a Barack Obama elnök kormánya által az egyenlő bérszakadék kezelése érdekében tett erőfeszítéseket.
Nem csoda, hogy az egyetemista nők beveszik ezt a 78 centes bérszakadék-mítoszt.
De a Fehér Ház és mások, akik ezt a mítoszt népszerűsítik, úgy manipulálják a statisztikákat, hogy meggyőzzék a nőket arról, hogy ők a szisztematikus társadalmi diszkrimináció áldozatai, és ezért a további kormányzati intézkedések előnyére válnak.
Azzal a statisztikával, hogy a nők 78 centet keresnek a dolláron, mint a féktelen diszkrimináció bizonyítékával, újra és újra megcáfolták. Ez a statisztika nem veszi figyelembe a nők és férfiak által hozott számos olyan döntést – képzettség, tapasztalat és munkaórák -, amelyek befolyásolják a jövedelmet. Ha eredményes vitát akarunk folytatni a nemek közötti bérszakadékról, akkor azt az említett tényezőkkel korrigált összehasonlítás után kell lefolytatnunk. Egy 2013-as Slate-cikkben Hanna Rosin, A férfiak vége című könyv szerzője például a következőket írta:
A Munkaügyi Minisztérium hivatalos statisztikái szerint a teljes munkaidőben dolgozó női munkavállalók mediánkeresete 77 százaléka a teljes munkaidőben dolgozó férfi munkavállalók mediánkeresetének. De ez egészen más, mint az, hogy “77 centet kapnak ugyanazért a munkáért, amit a férfiak végeznek”. Ez utóbbi azt a benyomást kelti, hogy egy egymás mellett álló férfi és egy nő, aki ugyanazt a munkát végzi ugyanannyi órában, különböző fizetést kap. Ez egyáltalán nem így van. A “teljes munkaidő” hivatalosan 35 órát jelent, de a férfiak több órát dolgoznak, mint a nők. Ez az első probléma: összehasonlíthatnánk a 40 órát dolgozó férfiakat a 35 órát dolgozó nőkkel.”
Női csoportok és politikusok, köztük Hillary Clinton volt külügyminiszter, továbbra is azt mondják a nőknek, hogy majdnem negyedével kevesebbet keresnek, mint a férfiak, és ezt a statisztikát arra használják, hogy olyan jogszabályokat követeljenek, amelyek további kormányzati beavatkozást vezetnek be a munkaadó és munkavállaló viszonyába, mint például a Paycheck Fairness Act.”
Ebben a választási ciklusban a fiatal nők sokakat megleptek, különösen Clintont, azzal, hogy túlléptek a hagyományos feminista narratívákon. A fiatal nők New Hampshire-ben például elutasították Madeleine Albright volt külügyminiszter állítását, miszerint a fiatal nőknek kötelességük Clintonra szavazni. Albright odáig ment, hogy azt mondta: “És ne feledjék, hogy külön hely van a pokolban azoknak a nőknek, akik nem segítenek egymásnak”. Bernie Sanders szenátor a 30 év alatti nők 82%-át nyerte meg New Hampshire-ben.
A főiskolás nőknek, akik már most megkérdőjelezik Clinton narratíváját, miszerint azért kell rá szavazniuk, mert nő, meg kell kérdőjelezniük a nemek közötti bérszakadékra vonatkozó, megcáfolt állítását is.