Monád, (a görög monasz “egység” szóból), a világ rendjét tükröző elemi, egyedi szubsztancia, amelyből anyagi tulajdonságok származnak. A kifejezést először a püthagoreusok használták egy sorozat kezdőszámának neveként, amelyből minden következő szám származik. Giordano Bruno a De monade, numero et figura liber (1591; “A monádról, a számról és az alakról”) című művében három alapvető típust írt le: Isten, lelkek és atomok. A monádok gondolatát Gottfried Wilhelm Leibniz népszerűsítette a Monadologia (1714) című művében. Leibniz metafizikai rendszerében a monádok a világegyetemet alkotó, de térbeli kiterjedéssel nem rendelkező, tehát anyagtalan alapanyagok. Minden egyes monád egyedi, elpusztíthatatlan, dinamikus, lélekszerű entitás, amelynek tulajdonságai az érzékelése és az étvágya függvényei. A monádoknak nincs valódi oksági kapcsolatuk más monádokkal, de mindegyik tökéletesen szinkronban van egymással az Isten által előre meghatározott harmóniában. Az anyagi világ tárgyai egyszerűen monádok gyűjteményeinek megjelenései.