A Trump-gyanúsítási dráma közepette könnyű megfeledkezni egy geopolitikailag sokkal sürgetőbb ukrajnai kérdésről: Oroszország folyamatos szerepvállalása az ország keleti részén, és Ukrajna megrekedt partnersége a Nyugattal annak visszaszorítására. Az orosz Vlagyimir Putyin, az ukrán Volodimir Zelenszkij, a francia Emmanuel Macron és a német Angela Merkel jövő heti párizsi találkozója előtt, amelyen a négy vezető megpróbál tűzszüneti megállapodást kötni, itt az ideje, hogy az Egyesült Államok újra ráhangolódjon – különösen azért, mert vannak jelek arra, hogy Moszkvában néhány befolyásos hang a puhább megközelítés mellett van. Vagyis a 2015-ös Minszk II. megállapodás rugalmasabb értelmezése, amely a donbásszi harcok befejezését célozza, és óvatosabban kezeli az ukrán aggodalmakat. Ez viszont növelhetné a béke esélyeit.
Az Egyesült Államok problémája részben abban rejlik, hogy félrediagnosztizálja az ukrajnai problémát. Alig telik el nap anélkül, hogy valamelyik megfigyelő ne sugallná, hogy Oroszország azért szállta meg Ukrajnát, mert Putyin nem kevesebbre törekszik, mint az ország teljes leigázására Moszkvának. Ez a félreértés viszont felbátorította az Egyesült Államokban az oroszországi sólymokat, akik a szankciókat szorgalmazták a kötelezettségvállalás helyett.
Az igazság Oroszország ukrajnai tevékenységéről sokkal árnyaltabb. Az annexió helyett a Kreml eredeti célja a kelet-ukrajnai oroszbarát szakadárok támogatásával az volt, hogy jogi autonómiát biztosítson a Donbassz régiónak egy föderális Ukrajnán belül. Oroszország így egy kiemelkedő területdarab felett rendelkezne Ukrajnán belül, ami gyakorlatilag vétójogot biztosítana Moszkvának Kijevben az ország Nyugathoz való stratégiai közeledése felett. Több, magától Putyintól származó nyilatkozat is megerősíti, hogy Oroszország Ukrajna föderalizációját vonzó eszköznek tekinti az ország euroatlanti integrációjának megakadályozására, és hogy a Donbassz lojalitásának biztosítása az orosz preferenciák garantálása.
A Kreml lehet, hogy sólymos, ha Ukrajnáról van szó, de nem őrült. Putyin bizonyára tudta, hogy Ukrajna lerohanása és megszállása – nem is beszélve egy állandóan lappangó konfliktus kialakításáról – túl véres és túl drága lett volna. Az invázió nem segített volna Oroszországnak abban sem, hogy minimális geopolitikai költséggel megszilárdítsa befolyását az ukrán politika felett.
Az biztos, hogy Oroszország ukrajnai tevékenysége nem a tervek szerint alakult. Az orosz szerepvállalás első hat hónapja minden jel szerint teljes káosz volt, Kelet-Ukrajna egyes részei kimondhatatlan szintű erőszakba és anarchiába süllyedtek. Végül a Kreml többé-kevésbé kezelhető rezsimeket hozott létre a Donbassz két szeparatista fellegvárában, Luhanszkban és Donyeckben. De ennek eléréséhez az ideológiai fanatikusok és azok megtisztításának hosszú és véres folyamatára volt szükség, akik nem akartak a Kreml vonalára állni.
Az ukrajnai kampány nehézségei próbára tették az orosz elit egységben maradásának képességét. Ahogy telik az idő, és egyre több forog kockán, a belső széthúzás egyre nyilvánvalóbbá válik. Napjainkban az önjelölt donyecki és luhanszki köztársaságokkal kapcsolatos orosz politikában az állami szereplők több, egymással versengő csoportja vesz részt, néha egymásnak ellentmondó érdekekkel.
A köztársaságok irányításának egyik kulcsfigurája például Vlagyiszlav Szurkov, a Kreml hírhedt politikai stratégája, aki az elnöki adminisztráción belül felügyeli az ukrán Donbassz régióval kapcsolatos politikát, és akinek feladata az államépítési programok vezetése a nemzetközileg el nem ismert független donyecki és luhanszki köztársaságokban. Célja, ahogyan a törvényhozást és a személyzeti politikát irányítja, a politikai stabilitás fenntartása a két köztársaságban és érdekeik biztosítása az ukrajnai konfliktusról folytatott nemzetközi tárgyalásokon.
Surkov emberei gyakran kerülnek konfliktusba az orosz hírszerző szolgálatokkal és a hadsereggel, amelyek feladata a biztonság irányítása a Donbasszban. Jobban szeretik, ha a köztársaságok biztonsági szervei hamarabb az orosz katonai hatóságoknak vannak alárendelve, míg a politikai vezetők Surkov csapatának jelentenek, ami megnehezíti a rivalizálás elkerülését. Ellentétes prioritásaik néha belső összecsapásokhoz vezetnek, mint például 2017-ben, amikor az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak sikerült elérnie, hogy egy korábbi hírszerző tisztet nevezzenek ki a luhanszki köztársaság vezetőjévé Surkov által preferált civil jelölttel szemben.
A harmadik orosz érdekcsoport a Donbasszban az, amelyik Oroszország régióbeli műveleteinek finanszírozását kezeli. Az elmúlt években Dmitrij Kozak orosz miniszterelnök-helyettes vezette ezt a csoportot. A minszki megállapodások végrehajtásának rugalmasabb megközelítését szorgalmazta. Különösen olyan módokat szeretne találni a konfliktus rendezésére, amelyek enyhítenék azt a pénzügyi és gazdasági terhet, amelyet Oroszország visel, miközben mélyen korrupt katonai rezsimeket támogat. Surkov csapata viszont úgy látja, hogy az ilyen lépések elfogadhatatlan engedményekre való hajlandóságot jeleznek.
A frakciók közötti versengés politikai inkoherenciához vezetett, és legutóbb Oroszország Ukrajnával szembeni álláspontjának potenciális változására utaló jelek jelentek meg. Az elmúlt két évben Surkov pozíciója fokozatosan gyengült, és sólyomszerűségére hivatkoztak. Például 2018 októberében Putyin átalakította az Ukrajnáért informálisan felelős kulcsfontosságú elnöki igazgatóságot, szűkítve annak hatáskörét. Ezt követte az iroda prominens létszámcsökkentése. Egyes technokraták és liberálisok körében is mormognak, hogy az Ukrajnával szembeni jóakarat korlátozott gesztusai megérhetik, ha azok arra késztetik az Európai Uniót, hogy feloldja az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciókat.
A fő akadálya az orosz Ukrajna-politikában bekövetkező bármilyen változásnak az orosz vezetésben mélyen gyökerező meggyőződés, hogy bármilyen engedmény megtétele egyre nagyobb nyugati nyomást és követeléseket eredményez. Ezért, bármilyen egyéb engedményeket is tesz Oroszország, a vörös vonala szilárd marad: A Kreml továbbra is meg fogja tartani a politikai lábát a Donbasszban, ami befolyást biztosít számára Ukrajna külpolitikájának befolyásolására. És még kisebb engedmények sem jöhetnek szóba mindaddig, amíg Oroszország egy sólyomszerű Nyugattól tart.”
A párizsi csúcstalálkozó aligha egy mindent eldöntő esemény; a tárgyalási álláspontok mindkét oldalon továbbra is kibékíthetetlennek tűnnek. Az Egyesült Államoknak azonban nem szabad figyelmen kívül hagynia azokat a jeleket, amelyek szerint az orosz elit egy része hajlandó lehet a status quónál jobb megoldást találni. Az ukrán válság olyan ritka esetté vált, amikor Oroszországnak nemcsak külföldön, hanem otthon is sikerült viszályt szítani. És emiatt itt az ideje, hogy a Nyugat mérlegelje, hogyan érvényesülhetnek az egymással versengő orosz érdekek.