Gyermekkorunk során több ezer eseményt élünk át, felnőttként mégis csak néhányra emlékszünk. Néhány lehet “első” (az első fagylaltunk, az első napunk az iskolában), vagy jelentős életesemény (egy testvér születése, költözés). Mások meglepően triviálisak.
Szóval, mit árulnak el rólad a legkorábbi gyermekkori emlékeid? Tükrözik-e a korai emlékezőtehetségedet, az érdeklődési körödet vagy az egyéni tapasztalataidat?
A válasz mindhárom kérdésre igen – de ez nem a teljes történet. Bár néha úgy tekintünk az emlékezetre, mint egy videokamerára, amely pontosan és elfogulatlanul rögzíti az életünket, ez egy mítosz.
Ehelyett gyermekkori emlékeinket bonyolultan alakítja a családunk és a kultúránk.
Első emlékeink
Ha nem emlékszik a csecsemőkori életre, nincs egyedül.
Felnőttként a gyermekkorunkra visszatekintve jellemzően 3-4 éves korunk előtt semmire sem tudunk visszaemlékezni. Ezt a jelenséget infantilis amnéziának nevezik.
Bár egyesek nagyon korai emlékekről számolnak be, például arról, hogy csecsemőként babakocsiban sétáltatták őket, vagy hogy a kiságyban aludtak el, ezek az emlékek valószínűleg kitaláltak.
Az emlékezet kialakulásának egyik legfontosabb fejleménye a nyelv. A kutatások azt mutatják, hogy a nyelvre nemcsak az élményeink megosztásához, hanem azok kódolásához is szükség van.
Például a kisgyermekek, akiket meghívtak egy fiktív “varázslatos zsugorítógép” használatára, egy évvel később csak akkor tudtak erre emlékezni, ha az esemény idején rendelkeztek a megfelelő szókinccsel.
Azt is tudjuk, hogy a gyermekként bevándorolt kétnyelvű felnőttek a korai emlékeket azon a nyelven idézik fel, amelyet az emlék kialakulásának idején beszéltek.
A nyelv mellett a gyermekeknek egy koherens én-érzést is ki kell alakítaniuk, vagyis azt, hogy “ki vagyok én”. Ez a kialakulóban lévő fejlődés teszi lehetővé számukra, hogy az eseményeket egy személyes történethez rögzítsék, amely időben folyamatos. Az az érzés, hogy “ez történt”, mélyebb megértéssé fejlődik, hogy “ez történt velem”.
Családi tényezők
Míg a nyelv és az énérzés fejlődése lehetővé teszi a legkorábbi gyermekkori emlékeink kialakulását, a családi tényezők alakítják azok tartalmát.
A családokban a szülők naponta többször is visszaemlékeznek gyermekeikkel – például a családi ünnepek újraélése, vagy a testvéri csínytevéseken való együttlét, vagy a múltbeli vétségek átgondolása a tanulságok megvitatása céljából. Érdekes módon azonban erős egyéni különbségek vannak abban, ahogyan ezt teszik.
Egyik szülő erősen “elaboratív” visszaemlékezési stílust alkalmaz: kérdéseket tesz fel, és olyan módon részletezi és strukturálja az eseményeket, hogy a gyermek saját hozzájárulását megalapozza és ösztönzi. Mások kevésbé elaboratívak.
Egyes szülők különösen az érzelmi tartalomra (“Nagyon szomorú volt! Miért kezdett el sírni?”), míg mások inkább a tényszerű részletekre összpontosítanak.
Ezeknek az egyéni különbségeknek fontos következményei vannak: a gyerekek végül átveszik a szüleik személyre szabott stílusát: először a közös visszaemlékező beszélgetések során, később pedig a saját, önálló emlékeikben.
Milyen stílusú szülő vagy te?
Itt egy példa egy nagyon részletező anya és óvodáskorú gyermeke közötti beszélgetésre.
Anya: Apa és te együtt állítottátok fel a karácsonyfát, és utána feldíszítettétek! Milyen díszeket tettetek fel?
gyerek: Milyen díszeket tettetek fel?
Anya: A karácsonyi gömböket! Ez az! Apa vett karácsonyi gömböket és csillagokat, hogy felakaszthassuk a fára. Milyen színűek voltak?
gyerek:
Milyen színűek voltak?
Anya: Piros és arany.
Anya: Piros és arany: Piros és arany. Szép piros gömbök, és arany csillagok.
gyerek:
Ezzel szemben az alábbiakban egy kevésbé kidolgozott anya és óvodáskorú gyermeke közötti beszélgetés látható.
Anya: Az óvodai karácsonyi koncertről kérdeznélek. Jó volt?
Gyerek: Milyen volt? Igen
Anya: Mi történt ott?
Gyerek: Mi történt ott?
Mi történt ott? Apa eljött
Mama:
gyerek: Igen, de mi történt?
Gyerek: Igen, de mi történt? Nem tudom.
A tágabb családi struktúrák és tapasztalatok is szerepet játszanak. Olaszországban a generációk közötti háztartásokban felnövő gyerekeknek általában korábbi gyermekkori emlékeik és több gyermekkori emlékük is van, mint a hagyományos nukleáris családokban felnövő gyerekeknek. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy több lehetőségük van gazdag és kidolgozott visszaemlékező beszélgetésekben részt venni.
A depresszióval küzdő szülők és gyermekek ezzel szemben hajlamosak lehetnek a “túl általános emlékezetre”, vagyis arra, hogy nehezen idéznek fel konkrét emlékezeti részleteket. A gyengébb minőségű szülő-gyermek visszaemlékezés összefügg a három-hat évesek körében a túl általános emlékezéssel.
Kulturális tényezők
Amiként a legkorábbi gyermekkori emlékeink a szüleinkkel folytatott visszaemlékező beszélgetéseket és az átfogó családi élményeinket tükrözik, úgy tűnik, hogy szélesebb körű kulturális gyakorlatokat és normákat is tükröznek.
A nyugati kultúra “individualista” értékeivel összhangban az amerikai egyetemisták legkorábbi gyermekkori emlékei jellemzően hosszúak, specifikusak és énközpontúak.
A kínai kultúra “kollektivista” értékeivel összhangban a kínai diákok legkorábbi gyermekkori emlékei jellemzően rövidek, és nagyobb valószínűséggel utalnak a társadalmi felelősségre.
Az amerikai anyák a kínai anyáknál nagyobb valószínűséggel összpontosítanak a közös emlékezés során a gyermekük személyes érzelmi élményeire is, és valószínű, hogy ezek a korai szülő-gyermek beszélgetések a kulturális normák átadásának mechanizmusaként szolgálnak.
Új-Zélandon, ahol a māori kultúrához gazdag szóbeli hagyomány tartozik, amelyben a történeteket generációkon keresztül osztják meg egymással, a māori anyák a pākehā (európai új-zélandi) anyáktól eltérően emlékeznek vissza a fontos életeseményekre. Amikor például a māori anyák saját születésük történetéről beszélgetnek gyermekeikkel, több részletet, több utalást tesznek az érzelmekre, és több utalást tesznek a kapcsolati időre.
Érdekes módon a māoriknál van a legkorábbi átlagos életkor az első emlékezésben. A 2,5 éves korban ezek a legkorábbi emlékek egy teljes évvel korábban jelentkeznek, mint néhány más csoportban.
A kutatás tehát egyértelmű: a legkorábbi gyermekkori emlékeinket bonyolultan alakítják a saját családunkban és kultúránkban szerzett tapasztalataink.
Az emlékezet kialakulásának folyamata semmiben sem hasonlít egy videokamerához.