Kevés szimbólum érzékeltette jobban a Nyugat-Európa és a szovjet blokk közötti hidegháborús megosztottságot, mint a berlini fal, a betonból és szögesdrótból épült korlát, amely közel 30 éven át kettéválasztotta Németország legnagyobb városát.
A második világháború végéhez közeledve Németországot és Berlint négy zónára osztották, amelyeket a szövetséges hatalmak egyike irányított. Mivel Berlin Németország keleti felében feküdt, a város brit, francia és amerikai igazgatású zónáit teljesen körülvették a szovjet irányítású területek. A szovjetek kommunista szövetséges államot hoztak létre Kelet-Németországban, és lezárták a határt, hogy megállítsák a kelet-német lakosság akár egyhatodának nyugatra vándorlását.
1961. augusztus 13-án a fal első inkarnációját a befalazott házsorok közé kifeszített szögesdrót formájában emelték. A falat végül mellékfalak, árkok, elektromos kerítések és egy nyílt “halálsáv” beépítésével tették még fenyegetőbbé, amelyet 302 őrtoronyban fegyveres őrök felügyeltek. (A falról készült leghíresebb fényképeken szereplő, graffitivel borított betonlapos fal 1979-ben épült). Miután elkészült, a fal 96 mérföldes cikkcakkos útvonalat követett, de csak 27 mérföldnyi fal választotta el Kelet- és Nyugat-Berlint; a kordon többi része Nyugat-Berlin és a környező keletnémet vidék között húzódott.
1989. november 9-én a szovjet és a keletnémet kormány lazított a határellenőrzésen, és a berliniek azonnal tolongtak, hogy áttörjék a falat. Hónapokon belül néhány szakasz kivételével a fal minden részét lebontották, múzeumokba, szuvenírvadászok zsebébe vagy a szeméttelepre szánták őket.