A mikobaktériumok mozdulatlan, lassú növekedésű, pálcika alakú, gram-pozitív baktériumok, magas genomi G+C tartalommal (61-71%). Mikroszkóp alatti különleges festődési tulajdonságaik miatt, amelyet a sejtfalban lévő mikolsav közvetít, savállónak nevezik őket. Ez az oka a mikobaktériumok szívósságának is.
A mikobaktériumok három csoportra oszthatók:
- Mycobacterium tuberculosis komplex – a tuberkulózis kórokozója
- Nontuberkulózus mikobaktériumok (NTM)
- Mycobacterium leprae. – a lepra kórokozója
Mycobacterium tuberculosis komplex
A tuberkulózist okozó kórokozók olyan mikobaktériumok, amelyek a M. tuberculosis komplexhez tartoznak. Ez a komplex a következő fajokat foglalja magában:
- M. tuberculosis
- M. bovis (subsp. bovis és caprae)
- vakcina törzs M. bovis BCG (Bacille Calmette-Guérin)
- M. africanum
- M. canettii
- M. microti
- M. pinnipedii
Ezek a fajok – a M. bovis BCG kivételével – emberekben és állatokban tuberkulózist (TBC) okoznak. Közeli genetikai hasonlóságuk ellenére ezek az organizmusok epidemiológia, patogenitás és gazdaspektrum tekintetében jelentősen különböznek egymástól.
A M. tuberculosis-t tekintik az emberben előforduló tbc fő okozójának.
1882-ben Robert Koch német orvos és mikrobiológus felfedezte, hogy a M. tuberculosis a phthisis kórokozója. E felfedezés alapján jelentősen javulhatott a betegség diagnózisa. Koch 1882. március 24-én publikálta eredményeit a Berlini Fiziológiai Társaságban. Ezért március 24-e ma már az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által kezdeményezett Tuberkulózis Világnapja.
A tuberkulózis fertőzések általában olyan betegektől származnak, akik aktív, tehát fertőző tüdőtuberkulózisban szenvednek. A kórokozók cseppfertőzés útján terjednek a levegőben köhögés vagy tüsszentés útján. A fertőzés kockázatát a rossz higiéniai körülmények és a sűrűn lakott területek növelik. Mivel a kórokozók az immunrendszer sejtjeit, az úgynevezett makrofágokat fertőzik, különösen a csecsemők és az immunhiányos személyek vannak veszélyben. A legtöbb esetben az immunrendszernek sikerül felvennie a harcot a baktériumokkal vagy bekapszulázni azokat. A mikobaktériumok ezután látens tuberkulózis formájában több évig is megmaradhatnak a szervezetben anélkül, hogy bármilyen tünetet okoznának. Nem lehet megjósolni, hogy mikor és mikor következik be a reaktiváció. Bár minden szervet érinthet, a betegség a betegek 80%-ánál tüdőtuberkulózis formájában jelentkezik.
A M. bovis a szarvasmarha-tuberkulózis fő okozója. Emberre pasztőrözetlen tej fogyasztásával, vagy ritka esetekben az istállókban található por belégzésével terjedhet át. Napjainkban ez a fertőzés Közép-Európában meglehetősen ritka, mivel a szarvasmarhaállomány nagyrészt mentes a tuberkulózistól.
A M. bovis két alfajra osztható: M. bovis subsp. bovis és M. bovis subsp. caprae. Míg az utóbbi érzékeny a pirazinamidra (PZA), addig a M. bovis subsp. bovis rezisztens.
A M. bovisból kifejlesztett BCG-vakcinatörzset manapság a legtöbb európai országban ritkán alkalmazzák, mert hatékonysága nem egyértelmű, gyakoriak a mellékhatások, és a járványügyi helyzet nem teszi szükségessé a vakcinázást. Ennek ellenére a WHO még mindig ajánlja a BCG-oltást a magas kockázatú országokban az egyévesnél fiatalabb gyermekek számára.
A főként Afrikában megtalálható, heterogén törzscsoport, amely kizárólag emberben okoz tbc-t, az úgynevezett M. africanum. A M. canettii-t főként kisrágcsálókból izolálták, míg a M. pinnipedii-t fókákban mutatták ki. Nagyon ritkán fordult elő, hogy ezek a kórokozók emberekben is tbc-t okoztak.
Tuberkulózis
A TBC az egész világon megtalálható, és a HIV/AIDS és a malária mellett az egyik leggyakoribb fertőző betegség. A legújabb becslések szerint a világ népességének egyharmada fertőzött tuberkulózissal. A WHO szerint évente több mint kilencmillió ember fertőződik újonnan tbc-vel, és körülbelül kétmillióan halnak bele. Az újonnan fertőzött betegek mintegy 95%-a a fejlődő országokban él. A tbc elleni küzdelmet tovább nehezíti, hogy egyre több rezisztens mikobaktérium jelenik meg, és hogy gyakori a HIV-vel való együttes fertőzés.
A tbc megfékezésének négy fontos paramétere van:
- Korai diagnózis
- A betegség terjedésének megelőzése
- Effektív kezelés antituberkulotikumokkal
- A rezisztencia kialakulásának megelőzése
Nem-tuberkulózus mikobaktériumok
A nem-tuberkulózus mikobaktériumok (NTM) csoportja, korábban atípusos vagy ubikvitális mikobaktériumoknak nevezték, több mint 150 fajt tartalmaz. Az NTM-ek mindenütt megtalálhatók a természetben, és széles körű változatosságot mutatnak a tekintetben, hogy hol találhatók meg, és hogyan alkalmazkodtak bizonyos környezeti feltételekhez. Kimutathatók a talajban, a talaj- és ivóvízben, valamint az élelmiszerekben, például a pasztőrözött tejben vagy sajtban. Az NTM-ek általában kevésbé patogének. Ennek ellenére betegséget okozhatnak az emberekben, különösen az immunhiányos vagy korábbi tüdőbetegségben szenvedő személyeknél.
A M. avium komplex (MAC) a M. avium és a M. intracellulare fajokat foglalja magában, amelyek a legfontosabb és leggyakoribb patogén NTM-ek közé tartoznak. A M. kansasii, M. malmoense és M. xenopi fajokhoz hasonlóan többnyire tüdőfertőzést okoznak. A M. marinum felelős a bőr- és lágyrészfertőzésekért, mint például az akváriumi granuloma. A betegek jellemzően akváriummal kerültek kapcsolatba.
Az NTM diagnosztikája gyakran nehéz. Csak akkor lehet eldönteni, hogy a fertőzés kezelést igényel-e, ha egy beteg különböző mintáiban ugyanazt a kórokozót mutatják ki.
A NTM tenyészthető a szokásos folyékony és szilárd táptalajokon. Növekedési sebességük és pigmenttermelésük alapján 4 csoportba sorolják őket (RUNYON-osztályozás):
I. csoport: fotokromogén (fény hatására pigmenteket termelő törzsek), lassú növekedésű NTM (pl. M. kansasii, M. marinum)
II. csoport: skotokromogén (sötétben is pigmenteket termelő törzsek), lassú növekedésű NTM (pl. M. scrofulaceum, M. gordonae)
III. csoport: nem-kromogén (a törzsek nem termelnek pigmenteket), lassan növekvő NTM (pl. M. avium, M. haemophilum)
IV. csoport: gyorsan növekvő NTM (pl. M. avium, M. gordonae)
IV.pl. M. abscessus, M. chelonae)
Az NTM-eket jelenleg a növekedési sebességük alapján osztályozzák, és lassú növekedésű (SGM) és gyors növekedésű (RGM) mikobaktériumokra osztják. Az RGM csoportba tartoznak, ha ideális körülmények között hét napnál rövidebb idő alatt növekednek, és az SGM csoportba, ha hét napnál több időre van szükségük a növekedéshez.
Az NTM fertőzések kezelésére nincs standard terápia. A terápia mindig az adott fajtól és annak antibiotikumokkal szembeni rezisztenciájától függ.
Az elmúlt évtizedekben világszerte, de különösen az alacsony tuberkulózis-prevalenciájú országokban az NTM-fertőzések számának növekedése volt megfigyelhető. Ezért a megbízható diagnosztika jelenti a sikeres terápia alapját.
Leprózis
A leprózis krónikus fertőző betegség, amelyet a Mycobacterium leprae okoz. A baktériumot (“Hansen-bacilus”) először 1873-ban írta le Gerhard H. Armauer Hansen norvég orvos. Lassú szaporodási sebessége miatt, amelynek generációs ideje 10-14 nap, a lappangási idő több hónapig vagy akár évekig is eltarthat. A fertőzéshez szoros kapcsolatban kell lenni egy beteggel. Bár az átvitel pontos mechanizmusa nem világos, a cseppfertőzésre gyanakodnak. Az embereknek csak 5%-a betegedhet meg leprában, a többiek genetikailag immunisak. Ennek ellenére ők is válhatnak hordozókká, és megfertőzhetnek másokat.
A legtöbb leprafertőzés kóros leletek nélkül zajlik, és spontán gyógyul. A WHO irányelvei szerint a lepra paucibacillaris (tuberkuloid) és multibacillaris (lepromatózus) leprára osztható. Az előbbi lassan fejlődik és könnyen kezelhető. Az utóbbi, fertőzőbb formát a betegség gyors előrehaladása jellemzi az erősen szaporodó baktériumok miatt, és a kezeken, lábakon, fülekben vagy az arcon fekélyekkel jelentkezik.
A lepra általában gyógyítható. Mindazonáltal, ha a betegséget túl későn diagnosztizálják, az idegpályák visszafordíthatatlanul károsodhatnak. Mivel a lepra kezelhető, a jó egészségügyi ellátást biztosító országokban szinte kihalt. Ezzel szemben számos fejlődő országban a betegség még mindig komoly egészségügyi problémát jelent. A leprában szenvedő emberek a betegséggel együtt járó társadalmi problémákkal is szembesülnek. Ráadásul a kezelés is egyre nehezebbé válik, mivel az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak az antibiotikum-rezisztenciák.
A leprát a klinikai tünetek alapján és laboratóriumi diagnosztikával diagnosztizálják. Sajnos az M. leprae nem tenyészthető, mint más mikobaktériumok. A tenyésztés és a rezisztenciavizsgálat csak állatmodellekben sikeres, és körülbelül egy évig tart. A bőr- vagy orrkenet mikroszkópos diagnosztikája is gyakran nehézkes, mivel a minták az esetek 70%-ában hamisan negatívak. Ezért általában a bőrkenetben a bakteriális DNS PCR segítségével történő kimutatása a választandó módszer.
vissza a mycobaktériumok áttekintéséhez