Állítson meg, ha ezt már hallotta. A Chicago Bulls egygólos hátrányban van. Már csak másodpercek vannak hátra a játékidőből. A labda Michael Jordan kezébe kerül. És, meglepetés, a labda beesik a gyűrűbe, hogy csapata győzelmet szerezzen. Ez a leírás több tucatnyi Jordan legnagyobb pillanatára igaz, de a leghíresebb az utolsóra.
Az 1998-as NBA döntő 6. mérkőzése. A Bulls egy ponttal van lemaradva a Utah Jazz ellen idegenben. Jordan épp most lopta el a labdát Karl Malone-tól, és Bryon Russellre szegezi a szemét. Tíz másodperccel a vége előtt támad, végül kiszabadítja magát Russellből, és az NBA történetének egyik legnagyobb tőrdöfésével egy ponttal vezet a Bulls. John Stockton kihagyása nemcsak a Chicago bajnoki címét, hanem a pillanatot is bebetonozza a fejünkbe. Gondoljunk arra a meccsre, arra a sorozatra és a rivalizálás egészére, és az első dolog, ami eszünkbe jut, az a levegőben lógó Jordan a legyőzött Russell felett, nem pedig az a néhány dobás, ami végül ezt lehetővé tette.
De Jordan utolsó dobása méltán volt a csúcspont, a Bulls és a Jazz két évnyi csatájának eredménye. Ha nem lett volna meg a két korábbi NBA-döntő során felépített izommemória és stratégiai kiigazítások, Jordan legendás pillanata soha nem lett volna lehetséges. Merüljünk el tehát a kosárlabda történetének talán legnagyszerűbb dobásába, kezdve magával a játékkal.
Az első dolog, amit észreveszel, ha újra megnézed a játékot? Hogy mennyire tiszta. Nincs benne semmi abból a káoszból, ami a meccs végi szituációkat általában áthatja. A pálya szépen el van osztva. Mindenki pontosan ott van, ahol lennie kell. Jordan nem vár az utolsó másodpercig, hogy eldobja a labdát. A dobás körülbelül öt másodperccel az óra előtt megy be a kosárba. Egy olyan játékhoz képest, amelyet nem időkérés közben találtak ki, az egész rendkívül megtervezettnek tűnik.
Ez nem véletlen. A Bulls ekkorra már kimerítette a késői taktikák teljes készletét a Jazz elleni kilenc korábbi, egyszámjegyű különbséggel végződő döntő mérkőzésen. Ezek között a csapatok között már nincsenek titkok, és a Bulls kegyetlen próbálkozások és tévedések útján megtanulta, mi az, ami működik. Elvégre nem is ez az első buzzer-beater forgatókönyv, amivel szembesülnek ebben a sorozatban. Sőt, a Utah eddigi mindkét győzelménél a Bullsnak volt esélye arra, hogy a hajrában dobott dobással egyenlítsen vagy megnyerje a meccset. Mindkét szituáció azt a káoszt testesíti meg, ami a 6. játékból hiányzott.
Az első mérkőzés végén a Bulls szerezte vissza a labdát John Stockton büntetője után, néhány másodperccel a vége előtt. Mivel nem volt időkérésük, egy egészpályás passzt kellett dobniuk, hogy Jordannek legyen reménye az egyenlítésre. Amikor elvesztette az irányítást, Scottie Pippen kénytelen volt bedobni egy alacsony százalékú hárompontost.
Ez kimaradt, és a Utah megnyerte a meccset. Az 5. játék vége még vadabb volt. A Bulls kétgólos hátrányban volt, és mindössze 1,1 másodperccel a vége előtt be kellett szereznie a labdát. John Stockton kiütötte a bejátszást.
Ez kezdetben 0,8 másodpercet vont le az órából. Mivel már csak 0,3 másodperc volt hátra, a Bulls legálisan csak bedobással vagy szabálytalansággal tudott volna pontot szerezni. Phil Jackson érvelt, hogy újra 0,8 másodperc legyen az órán, de a Bulls csak egy vad hárompontost tudott felmutatni Jordantől.
A Chicagónak nem állt érdekében megismételni ezeket a tapasztalatokat. A legjobb esélye a tiszta dobásra az óra korábbi szakaszában jött volna. Így Jordan néhány másodperccel az óra lejárta előtt tüzelt, és miután ez bement, a Jazz volt az, akinek egy csúnya késői meccs kinézete miatt kellett kapkodnia. Nem ez volt a matematikailag helyes döntés, de ha valaki ilyen helyzetekben kiérdemelte a kételyek előnyét, az Jordan.
Azt már megállapítottuk, hogy “mikor” volt a dobás, de mi a helyzet a “hol”-val? Jordan valami furcsát csinál, miután ellopta a labdát Karl Malone-tól. A leggyorsabb út bármely két pont között egy egyenes vonal, Jordan mégsem a kosár felé veszi az irányt. Átmegy a pályán, a saját térfelén lévő bal blokkból a Utah balszélére megy.
Azért, hogy ezt megmagyarázzuk, vissza kell tekernünk körülbelül 30 másodpercet. A Russell feletti ugrás nem Jordan egyetlen nagy dobása volt ezen a meccsen. 41 másodperccel a vége előtt John Stockton egy hárompontossal 86-83-as vezetést szerzett a Jazznek. Erre válaszul Jordan gyorsan átveszi Pippen bejátszását, egészen a gyűrűig. Jobbra megy, megveri Russellt, de Antoine Carrral találkozik a palánknál, aki egy trükkös befejezésre kényszeríti.
Jordan tudja, hogy a Utah azt várja tőle, hogy ismét jobbra vezessen. A védelmük is erre van beállítva. Nézzük meg még egyszer Jordan dobását. Ezúttal különösen Karl Malone-t figyeljük.
Malone névlegesen Pippent védi, de nézd meg, milyen messzire hajlandó lecsúszni. Pippen ezen a ponton már aligha jelent veszélyt. Az NBA döntő során végig hátsérüléssel bajlódott, amit a 6. meccs első játékánál, egy zsákolásnál súlyosbított. Így bár Malone technikailag őrzi őt, valójában tőle várják, hogy utolsó védelmi vonalként szolgáljon Jordan ellen. Ez nyilvánvaló, ha megnézzük a reakcióját Jordan dobására. Átvált peremvédő üzemmódba, és arra számít, hogy Jordan jobbra vezetve támadja a kosarat, ahogy az előző játékban is tette. Russell bizonyos mértékig ezt teszi. Bár Jordan talán meglökte, talán nem, de a lendülete már biztosan abba az irányba tartott.
De ez felvet egy másik kérdést. Miközben mögötte volt segítség, Russell egy az egyben védte Jordant. Ez kiszolgáltatottá tette őt pontosan annak a mozdulatnak, amit Jordan végrehajtott. Ha meg tudta volna rázni Russellt, akkor bármi is történt volna, tisztán nézett volna ki. Akkor miért nem játszott a Utah dupla csapatot Jordannal a labdánál, vagy legalábbis miért nem biztosított Russellnek erőteljesebb védelmet, mint egy forgó Malone?
Mert a Jazz már próbálkozott ezzel, és nem sikerült.
Egy évvel korábban, szó szerint a szezon pontosan ugyanezen pontján, a Bulls kísértetiesen hasonló helyzetben találta magát. Az 1997-es NBA döntő 6. meccsén Jordan-nél volt a labda 86-os állásnál, és már csak kb. 10 másodperc volt hátra. Russell ekkor is őt védte, de a Utah nem tartotta őt eléggé szem előtt, ezért úgy döntött, hogy John Stocktonnal duplázza Jordant. Stockton eredeti embere Steve Kerr volt. A hajtó Jordan ugyanarról a balszélről, ahonnan 1998-as dobását kezdeményezte, a kettős csapatból Kerrnek passzolt közvetlenül a büntetővonal mögé. Ő bevágta a dobást, és ezzel megnyerte a bajnokságot.
Ezzel egy 1998-as dupla csapat lekerült az asztalról. A Jazz nem akarta megkockáztatni, hogy Jordan egy újabb tágra nyílt sorozatterhelésbe passzoljon. Így aztán Russellre bízták, hogy ő maga fékezze meg Jordant, remélve, hogy ha nem is sikerül, Jordan támadja a kosarat, és ott további peremvédelemmel találkozik.
Ez nyilvánvalóan nem így történt. Jordan tapasztalatai a Utah elleni közel 12 teljes döntő mérkőzésen keresztül arra kényszerítették, hogy egy adott dobást keressen egy adott védelem ellen, adott körülmények között. Megtalálta azt a dobást, és a többi már történelem, de ez is mutatja, hogy egyetlen játék sem létezik elszigetelten. Ez a dobás két sorozatnyi lecke betetőzése volt, egy záróvizsga, amely mindent lefedett, amit Jordan a Jazz elleni két teljes sorozatban megtanult. Ahogyan pályafutása során szinte minden kosárlabda-tesztjén, úgy ezen is jelesre vizsgázott.