A zenei prelúdium egy nagyobb zenemű bevezetője. Bizonyos esetekben önálló darabként is megállja a helyét, de leggyakrabban előjátékként hallható, amely bevezethet olyan zenei témákat, amelyeket később a műben továbbfejlesztenek.
Ez bizonyára egy olyan zenei kifejezés, amelyet elég egyszerű definiálni. A “prelúdium” szó közvetlenül a latin “praeludere” – “előtte játszani” – szóból származik. És ez volt több évszázadon keresztül a Prelúdium funkciója.
Ez részben gyakorlati szükségszerűség volt. A lantművészek, akik tesztelni akarták a hangolásukat és a terem akusztikáját, improvizáltak egy kis bemelegítő darabot, mielőtt nekiláttak a munkának.
A “Praeludium” címmel ellátva ez hamarosan a zenélés rituáléjának szilárd részévé vált. A templomi orgonisták is improvizáltak prelúdiumokat: 1) hogy megfelelő áhítati hangulatot teremtsenek az istentisztelet előtt; és 2) hogy lehúzzák a kezdődő technikai problémákat.
JS Bach és kortársai “korálprelűdjei” (énekdallamra épülő prelűdök) általában az 1. funkciót – és talán néha a 2. funkciót is – szem előtt tartva komponálták.
A tény azonban, hogy – legalábbis papíron – lehetett egy különálló, önálló darabot “prelűdnek” nevezni, nagy jelentőségű változást vetített előre.
A barokk korban a legtöbb “prelűd”-nek nevezett darab még mindig valaminek a bevezetésére szolgált: esetleg egy hangszeres szvitnek, vagy egy nagyszerű kontrapunktikus bemutatónak, mint Bach 48 prelúdiumot és fúgát tartalmazó elképesztő kétkötetes gyűjteményében (A jól temperált zongora).
A prelűdök némelyikének “bevezető” jellege azonban még ott is megkérdőjelezhető: az I. könyv Esz-dúr fúgája nem úgy hangzik, mint egy viszonylag könnyed coda a pompás “prelűd” után, amely a legtöbb előadásban diadalmasan kiemeli azt?
Chopinnak hasonló gondolatai lehettek, amikor megalkotta az első nagy, 24 prelűdből álló sorozatot – csábító, hogy “fúga nélküli prelűdöknek” nevezzük őket. De addigra a “prelűd” szó már általános romantikus szóhasználatúvá vált.
A romantikusok szerették a befejezetlenséget: romokat, töredékeket, befejezetlen megnyilatkozásokat, amelyek mintha a kifejezhetetlen határán tántorognának. Az “előjáték… mihez?” gondolata lenyűgözte őket.
Liszt Les préludes című szimfonikus költeményének partitúrája irodalmi előszót tartalmaz, amely egy kérdéssel kezdődik: “Mi más az életünk, mint prelúdiumok sorozata ahhoz az ismeretlen himnuszhoz, amelynek első és ünnepélyes hangját a halál intonálja?”.
És ettől Debussy Prélude à l’après-midi d’un faune című művéig – amely mű örökké annak küszöbén áll, amit a franciák “le petit mort”-nak neveznek – talán mégsem olyan nagy lépés. Mindez egy lantművész bemelegítő gyakorlatából…
Ez a cikk először a BBC Music Magazine 2011. októberi számában
jelent meg.