A mexikói horchata az az agua fresca, amiről álmok születnek. Bár édes és enyhén krémes, általában nem tejtermékből készül. Ehelyett úgy készül, hogy fehér rizst több órán át áztatnak vízben és fahéjban, majd leszűrik, és cukrot adnak hozzá. Halványan emlékeztet egy finom rizspudingra, és nincs is üdítőbb egy hideg csésze horchatánál egy forró nyári napon.
De régen a horchata több volt, mint egyszerű frissítő. Bár az ital mexikói változata először a 16. században jelent meg, gyökerei egy ókori római orvosi elixírig nyúlnak vissza, amelyet árpából készítettek. A horchata szó a latin hordeum (árpa) és hordeata (árpából készült ital) szavakból származik. Az ókori gyógyászati szerepe után az ital kerülő úton jutott el Európán és az Atlanti-óceánon át Latin-Amerikába. Útközben a horchata a különböző gabonafélékből, diófélékből és magvakból készült italok egész családjává vált.
A régi orvosok úgy gondolták, hogy az árpa, a Közel-Kelet és Európa legrégebbi termesztett gabonája hűsítő tulajdonságokkal rendelkezik. Hippokratész, az ókori görög orvos, aki híres mondása szerint “az étel legyen az orvosságod, az orvosság pedig az ételed”, az árpavizet ajánlotta egészségeseknek és betegeknek egyaránt. De bár hidratáló és tápanyagokban gazdag volt, az ősi ital meglehetősen íztelen volt. Az árpát vízben főzve készítették, és mézzel és friss fűszernövényekkel kellett ízesíteni.
Az idősebb Cato, a római államférfi, szónok és író a De Agri Cultura (A mezőgazdaságról) című, i. e. 2. századi művében az árpavíz fogyasztását ajánlotta forró napokon. Azt is tanácsolta az anyáknak, hogy nyugtató táplálékként etessék vele nyűgös csecsemőiket. Később a római orvos, Galénosz a De alimentorum facultatibus (Az élelmiszerek tulajdonságairól) című művében az árpavizet “táplálónak” dicsérte. A 6. században Anthimus bizánci orvos árpából és vízből készült főzetet írt elő betegei lázának csökkentésére.
A középkorban az ókori szövegek és a bennük szereplő receptek elterjedtek Franciaországban és Angliában. Franciaországban az árpavíz korai receptje 1393-ban jelenik meg a Le Ménagier de Paris (A párizsi háztartás könyve) című műben, amely a háztartás vezetésével kapcsolatos tanácsokat, recepteket és orvosi tanácsokat tartalmaz. Az utasítások szerint “vizet kell venni és felforralni”, majd árpát, édesgyökeret vagy fügét kell hozzáadni, újra felforralni, és “nagy mennyiségű kőcukorral teli serlegekbe” kell szűrni. A gyógyászati gyökerekre utalva a szerző az italt rokkantaknak ajánlotta. Az orgemonde nevű változat (az orge mondé, azaz hántolt árpa szóból) őrölt mandulát tartalmazott, Angliában pedig gyakran adtak hozzá gyógynövényeket és mazsolát.
Spanyolországban az ital mind gyógyászati, mind árpagyökereitől elfordult, amikor a mórok – akik 711 és 1492 között uralták az ország egyes részeit – Észak-Afrikából behozták a chufát, azaz a tigrismogyorót. (A chufát, amely egy gumó, egyszerűen azért nevezik diónak, mert úgy néz ki, mint a mogyoró). A perzsa és arab történelmi dokumentumok a chufát mint energiát adó és egészséges növényt említik. A középkori orvosok és botanikusok, mint például Ibn Bassal, az orvostudományról és a mezőgazdaságról szóló műveikben hivatkoztak a chufa növényre. Hamarosan ebből a diószerű gumóból egy új frissítő italt készítettek: horchata de chufa.
Egy népszerű legenda azt hirdeti, hogy I. Jakab spanyol király alkotta meg a horchata szót, amikor egy fiatal parasztlány egy forró 13. századi napon felszolgálta neki. Miután megitta az első frissítő kortyot, Aragón valenciai dialektusban felkiáltott: “Aixó es or, xata!”. (Ez aranyat ér, szép lány!) Bár csak legenda, az első recept, amely a mai italhoz hasonlót tartalmaz, a Llibre e Sent Soví című 1324-es katalán kéziratban található, ahol llet de xufes vagy chufa tej néven szerepel. Az áztatott és őrölt tigrismogyoró cukorral édesített, fahéjjal és citromhéjjal ízesített keveréke a spanyolországi spanyolországi spanyolajkúak körében elterjedt ital lett.
Az iszlám kultúra elterjedésének részeként a horchata ezzel párhuzamosan Nyugat-Afrikába is eljutott. A forró nigériai napokon frissítő és élénkítő kunnu aya a horchata egy újabb változata, de azon ritka változatok egyike, amely nem viseli a nevét is. A kunnu a hausa nyelvben bármilyen gabonából, gabonából vagy diófélékből készült tejes italra utal, az aya pedig a tigrismogyorót jelenti.
A horchata azonban nem korlátozódhatott az Óvilágra. A 16. században a spanyol hódítók rizst, cukornádat és fahéjat hoztak Mexikóba, de tigrismogyorót nem. A helyette rizsből készült új ital talán az otthon ízét kínálta a hódítóknak. A mexikói horchata hagyományosan rizsből, fahéjból és cukorból készül, de egyes változatokban szárított sárgadinnyemagot, kókuszdiót vagy akár zabpelyhet is használnak. Észak-Mexikóban még mindig létezik egy árpából készült változat, a horchata de cebada: szó szerint “árpából készült ital árpából.”
Miután a horchata meghonosodott Mexikóban, számtalan utódot nemzett szerte Latin-Amerikában. A Puerto Ricó-i és venezuelai horchata szezámmagot mutat be. A salvadori inkarnáció a morro, egy zöld, kemény héjú gyümölcs őrölt magjaiból készül, amely a kalákafélék családjába tartozik. A horchata készítői eltávolítják a morro lencse alakú magjait a gyümölcshúsból, majd a napon megszárítják, és a horchata elkészítése előtt ledarálják. A horchata de morro-t a fahéjon kívül szerecsendióval, koriandermaggal és szegfűszeggel fűszerezik.
Ecuadorban a horchata lojana egészen más. A dél-amerikai alapanyagot a népszerűsítő tartományról, Loja-ról nevezték el, és élénk rózsaszínű. Nem használnak hozzá dióféléket vagy magvakat. Ehelyett 18 különböző gyógynövény és virág főzete. Ezek között van rózsa, muskátli, szegfű, borágó és lenmag. Az escancel, vagyis a vérlevelek és a vörös amarant adnak neki élénk színt. Mivel a felhasznált növények közül sok gyógynövény, az italt gyógyhatásai miatt fogyasztják, akárcsak ősi ősét.
De Angliában az árpavízből készült ősi ital már korát mutatja. A 18. században az árpát teljesen elhagyták az orgeat nevű ital helyett, amely helyette mandulából állt. Cukorral édesítve, narancsvirágvízzel ízesítve, és hidegen tálalva, hasonlóan a mai limonádéhoz, az orgeat a Regency, a Georgian és a korai viktoriánus korszak hölgyeinek népszerű nyári üdítőjévé vált. A 20. századra maga az árpavíz is fülledtnek és régimódinak számított. (P. L. Travers ausztrál-angol írónő Mary Poppins című gyermekkönyv-sorozatában a gyerekek kikötik, hogy a dadusuknak “soha nem szabad árpavízszagot éreznie”). Vannak azonban néhányan, akik kitartanak. Az 1930-as évek óta a Robinsons Lemon Barley Water a hivatalos ital Wimbledonban.
A legtöbb modern horchata ízre nézve alig osztozik őseivel, mégis kulináris és etimológiai rokonok. Az orgeat egy mandulával ízesített édes szirup lett, amelyet elsősorban koktélokban használnak. Valenciában pedig még mindig rengeteg a horchaterías. Néhány, mint például a Horchatería Santa Catalina, már több mint két évszázada működik. Bár a receptek horchateria-ról horchateria-ra változnak, egyik sem tér el túlságosan az eredeti, 14. századi receptúrától.