Alan Searleman, a St. Lawrence Egyetem pszichológiaprofesszora és a Memory from a Broader Perspective című egyetemi tankönyv társszerzője elmagyarázza.
A tudományos irodalomban az eidetikus képalkotás kifejezés áll a legközelebb ahhoz, amit a köznyelvben fotografikus memóriának neveznek. Az eidetikusok (ahogy az eidetikus képzelettel rendelkező embereket gyakran nevezik) azonosításának legelterjedtebb módja a Picture Elicitation Method. Ennek során egy ismeretlen képet helyeznek egy állványra, és az illető gondosan végigpásztázza az egész jelenetet. Miután eltelt 30 másodperc, a képet eltávolítják a látóteréből, és megkérik a személyt, hogy továbbra is nézze az állványt, és számoljon be mindenről, amit megfigyel. Az eidetikus képalkotással rendelkező emberek magabiztosan állítják, hogy még mindig “látják” a képet. Ráadásul képesek azt letapogatni és különböző részeit megvizsgálni, mintha a kép még mindig fizikailag jelen lenne. Következésképpen az eidetikus képalkotás egyik jellemzője, hogy az eidetikusok jelen időt használnak, amikor a hiányzó képpel kapcsolatos kérdésekre válaszolnak, és rendkívüli részletességgel képesek beszámolni arról, hogy mit tartalmazott a kép.
Az eidetikus képek több fontos dologban különböznek a vizuális képalkotás más formáitól. Először is, az eidetikus kép nem egyszerűen egy hosszú utókép, mivel az utóképek mozognak, amikor a szemünket mozgatjuk, és általában más színűek, mint az eredeti kép. (Például egy vakukamera képes utóképeket produkálni: a vaku fényes fehér, de az utókép egy fekete pont, és a pont minden alkalommal, amikor a szemünket mozgatjuk, mozog). Ezzel szemben a valódi eidetikus kép nem mozog, amikor mozgatod a szemed, és ugyanolyan színű, mint az eredeti kép. Másodszor, egy közönséges vizuális kép, amelyet mindannyian képesek vagyunk emlékezetből létrehozni (például egy hálószoba képe), nem rendelkezik a legtöbb eidetikus kép jellemzőivel, amelyek szinte mindig önkéntelenül és részenként elhalványulnak. Azt sem lehet ellenőrizni, hogy az eidetikus kép mely részei halványuljanak el, és melyek maradjanak láthatóak. Az emlékezetből létrehozott közönséges vizuális képekkel ellentétben a legtöbb eidetikus kép csak körülbelül fél perctől néhány percig tart, és lehetséges, hogy egy eidetikus képet akaratlagosan örökre megsemmisítsünk egy egyszerű szándékos pislogással. Ráadásul, ha egyszer eltűnt a szemünk elől, ritkán lehet egy eidetikus képet valaha is visszaszerezni.
Elvárhatnánk, hogy egy olyan személy, aki azt állítja, hogy még mindig lát egy képet, miután azt eltávolították, képes lenne tökéletesen emlékezni az eredeti képre. Végül is a tökéletes emlékezet az, amit általában a gyakran használt “fotografikus emlékezet” kifejezéssel sugallnak. Mint azonban kiderült, sok eidetikus kép pontossága messze nem tökéletes. Valójában, amellett, hogy gyakran vázlatosak bizonyos részleteket illetően, nem ritka, hogy az eidetikusok megváltoztatják a vizuális részleteket, sőt, olyanokat is kitalálnak, amelyek soha nem szerepeltek az eredetiben. Ez arra utal, hogy az eidetikus képek bizonyosan nem fotografikus jellegűek, hanem emlékezetből rekonstruálódnak, és más (vizuális és nem vizuális) emlékekhez hasonlóan befolyásolhatók kognitív elfogultságok és elvárások által.
Az eidetikus képekkel rendelkező emberek túlnyomó többsége gyermek. A képesség gyakorisági becslései a serdülőkor előtti korosztály körében körülbelül 2 százalék és 10 százalék között mozognak. És ez egy esélyegyenlőségi jelenség – nincs nemi különbség abban, hogy ki az, aki valószínűleg eidetikus. Bár ez kétségtelenül ellentmondásos, egyes kutatók úgy vélik, hogy az eidetikus képalkotás gyakrabban fordul elő a szellemi fogyatékosok bizonyos populációiban (különösen azoknál az egyéneknél, akiknek a fogyatékossága valószínűleg biológiai, nem pedig környezeti okokra vezethető vissza), valamint az időskorúak körében is. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve azonban a legtöbb kutatás azt mutatja, hogy gyakorlatilag egyetlen felnőtt sem rendelkezik az eidetikus képek kialakításának képességével.
Miért van ez így? Senki sem tudja igazán, bár a válasz egy része az ilyen képek kialakulásával kapcsolatos, meglehetősen homályos tényhez kapcsolódhat. Kutatások kimutatták, hogy ha valaki az eredeti kép letapogatása közben verbalizál, az zavarja az eidetikus kép kialakulását. Ez a megnyilatkozás lehet valami olyan látszólag ártalmatlan dolog, mint az, hogy a kezdeti szkennelési folyamat során egy nagytestű kutya láttán titokban azt mondja, hogy “Szent Bernát”. Tehát talán részben azért olyan ritka az idősebb eidetikusok előfordulása, mert a felnőttek sokkal valószínűbb, mint a gyerekek, hogy mind verbálisan, mind vizuálisan megpróbálják a képet az emlékezetbe kódolni. Ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy a felnőttek nagyobb valószínűséggel zavarják meg az eidetikus képek kialakulását, és így sokkal kevésbé valószínű, hogy eidetikus képalkotóként azonosítják őket, még akkor is, ha valóban rendelkeznek ezzel a képességgel.
Elsajátítható-e az eidetikus képalkotás tanulással? Személy szerint kétlem. Tudomásom szerint azonban még nem történt kísérlet arra, hogy bárkinek is megpróbálják megtanítani a képességet. Bár egyértelmű, hogy az eidetikus képalkotás létezik, a pszichológusok még mindig nem tudják, hogy miért fordul elő, milyen agyi mechanizmusok lehetnek felelősek érte, vagy hogy miért a népesség ilyen kis hányadánál fordul elő. Az biztos, hogy ez egy lenyűgöző jelenség.