Kisebbségek és őslakos népek világjegyzéke – Kiribati Kiribati

Kisebbségek és őshonos népek

Fő nyelvek: Gilbertese (Taetae ni Kiribati), angol.

Fő vallások: Gilbertese (Taetae ni Kiribati), angol: Római katolicizmus (57,3 százalék), protestánsok (31,3 százalék), Utolsó Napok Szentjei (5,3 százalék), Hetednapi Adventisták (1,9 százalék) és más kisebb keresztény felekezetek, egyéb csoportok, köztük a bahá’í (2,1 százalék) és egy kis muszlim közösség.

A 2015-ös népszámlálás szerint Kiribatiban összesen 110 136 ember élt, bár a 2018-as becslések valamivel magasabbak voltak, körülbelül 118 000 fős lakossággal. A lakosság 96,2 százaléka őslakos I-Kiribati, kisebb csoportok, köztük I-Kiribati/Tuvalu és Tuvalu (együttesen a lakosság alig több mint 1 százalékát teszik ki), valamint kisebb ausztrál, kínai, európai és új-zélandi közösségek. A banabaiak, bár az I-Kiribati népesség részeként szerepelnek, néhány száz fős kisebbséget alkotnak, akiknek külön történelmük van, mivel a gyarmati foszfátbányászat miatt kitelepítették őket szülőföldjükről, Banabából. A néhány száz banabai nyelve némileg különbözik a kiribati Gilbertese nyelvétől.

A külső szigetekről jelentős migráció zajlik a fő szigetre, Dél-Tarawára, ahol a lakosság több mint egyharmada él.

Frissítve 2018. április

Az aktuális kérdések

A csendes-óceáni Kiribati szigetállamot különösen érinti az éghajlatváltozás kezdete. Az alacsonyan fekvő atollok és tengerparti települések e régiójában a tengerszint emelkedése már most is pusztító hatással van számos közösségre, sokakat arra kényszerítve, hogy elhagyják otthonukat és máshová telepedjenek át. Az árhullámok, az úgynevezett királyi árhullámok már most is károkat okoznak a vagyonban. A kis Kiribati állam előtt álló kihívások azonban különösen súlyosak – és azzal a kockázattal járnak, hogy az őslakosok otthon nélkül maradnak.

A 33 szigetből álló, átlagosan mindössze két méteres tengerszint feletti magassággal rendelkező állam már most is érzi az éghajlatváltozás hatásait a sós víz behatolása és a part menti területek elvesztése formájában. Ez súlyosan érintette a szigetek mezőgazdasági ágazatát, és aláássa Kiribati számos alapvető élelmiszerforrását, az édesvízi halaktól a helyi növényekig. Mivel az életkörülmények egyre nehezebbé válnak, sok szigetlakó most nehéz döntés előtt áll: vajon életképes-e még a jövő a szülőföldjén, vagy sem. Bár Kiribati környezeti terhelése nem új keletű, hiszen az olyan problémák, mint a part menti erózió és a talajszennyezés már évtizedek óta nyilvánvalóak, az éghajlatváltozás súlyosbította ezeket a problémákat. Ennek eredményeképpen egyes előrejelzések szerint 2050-re Kiribati területének nagy része gyakorlatilag lakhatatlanná válhat.

Ezekre a kihívásokra válaszul, bár a nemzetközi migráció Kiribatiról történelmileg ritka volt, most sokan ezt tekintik a legjobb elérhető lehetőségnek, mivel a nemzetre nehezedő környezeti nyomás egyre fokozódik. Az országból történő jövőbeli migrációs áramlásokat valószínűleg egyre inkább az éghajlatváltozás fogja vezérelni. Erre válaszul a kiribati kormány egyik stratégiája a “méltóságteljes migráció”, egy határokon átnyúló munkaerő-migrációs program, amelynek célja, hogy segítse a kiribati közösségek létrehozását más országokban a jövőbeli migránsok támogatására, miközben a kiribati állampolgárokat vonzóbbá teszi azáltal, hogy képzettségük és szakképzettségük javításán keresztül fejleszti őket. Rámutattak azonban arra, hogy ennek a politikának csak azok lesznek a potenciális haszonélvezői, akik önként migrálnának, és hogy sok állampolgár – az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők vagy elsősorban a hagyományos megélhetési tevékenységektől függők, amelyek nem biztos, hogy Kiribatin kívülre átvihetők – nem fognak tudni hozzáférni ezekhez a lehetőségekhez.

Közben a kormány által követett másik stratégia az, hogy egy másik országban helyet biztosítson a migráció számára, 2014-ben mintegy 20 négyzetkilométernyi földterületet vásároltak Fidzsi-szigeteken. Egyesek azonban megkérdőjelezték, hogy a földterület – egy elszigetelt, dombok és mocsarak által jellemzett telek, ahol már letelepedett egy közösség kitelepített Salamon-szigeteki lakosokból – megfelelő lesz-e, ha áttelepítésre van szükség. Továbbá, mivel Kiribati nem rendelkezik majd jogi szuverenitással a földterület felett, nincs garancia arra, hogy a jövőben I-Kiribati állampolgárai odaköltözhetnek. A hatóságok az Egyesült Arab Emírségek támogatásával mesterséges szigetek építését is fontolgatják, hogy megvédjék Kiribati jövőjét – bár a projekt várható költségei, amelyek elérhetik a 100 millió dollárt is, azt jelenthetik, hogy nemzetközi támogatás nélkül elérhetetlen marad.

Míg a szigeteken a hagyományos gyakorlatokat és a megélhetést már most is veszélyezteti a tengerszint emelkedése és az éghajlatváltozás környezeti áldozatai, a migráció az elkövetkező években ténylegesen felgyorsíthatja a kulturális kihalás folyamatát. Az egyik példa erre a maneaba, egy közösségi találkozóhely, amely történelmileg központi szerepet játszott a kiribati vezetésben és a konszenzuson alapuló döntéshozatalban. Mivel a rendszer hatékony működéséhez szoros kapcsolatban álló közösségekre van szükség, a falusiak nagyobb városi településekre való elvándorlása máris nyomás alá helyezte. Sokan attól tartanak, hogy a Kiribatiról való elvándorlás következtében a maneaba teljesen eltűnhet.

Az őshonos kiribati örökség más formái is súlyosan érinthetik, mint például a botaki nevű hagyományos ünnepségek, ahol minden család megosztja az ételt a közösség többi tagjával, vagy a te karekare, a családok közötti együttműködést elősegítő szokványos munkarendszer, nem is beszélve Kiribati gazdag tánc- és zenei hagyományairól. Hasonlóképpen, a szent helyeket és hagyományokat – amelyeket már fizikailag is veszélyeztet a tengerszint emelkedése – további veszély fenyegeti a szigetekről való tömeges elvándorlás formájában, miközben a fiatalabb generáció érdeklődése csökkeni látszik.

A Kiribati őshonos tudás és gyakorlatok örökségének fontossága rávilágít arra, hogy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás és a migráció tekintetében árnyaltabb, jogalapú megközelítést kell alkalmazni, amely túlmutat az áttelepítés technikai és logisztikai szempontjain, és magában foglalja a közösségek társadalmi szövetének és kulturális hagyományainak fennmaradását biztosító módszereket is. Ez különösen igaz akkor, amikor az éghajlatváltozás és a környezeti katasztrófák miatt migrációra kényszerülők olyan őslakos népek, mint I-Kiribati, akiknek életük minden aspektusa kapcsolódik ahhoz a földhöz, ahonnan elszakították őket.

Kiribati számára egy további kulcsfontosságú kérdés a nemi megkülönböztetés, és különösen a nők elleni erőszak. A középfokú oktatásban több lány vesz részt, mint fiú, de ezt követően a gazdasági és politikai részvétel mutatói általában erősen a férfiak felé tolódnak. 2017 májusában a nemzeti parlament tagjainak mindössze 6,5 százaléka volt nő; és az összesen 332 helyi tanácsos közül mindössze 10 volt nő. Még ennél is durvább, hogy a 15-49 év közötti, valaha párkapcsolatban élő lányok és nők 68 százaléka tapasztalt már párkapcsolati erőszakot. A nők 90 százaléka számolt be arról, hogy partnere kontrolláló magatartást tanúsít. A gyökerek a társadalmi normákban keresendők, amelyek azt diktálják, hogy a nőknek engedelmeskedniük kell a férjüknek, és amelyek legitimálják a családon belüli erőszakot. 2011-ben a kormány 10 éves stratégiai tervet vezetett be, 2014-ben pedig elfogadta a Te Rau N Te Mwenga törvényt (Kiribati Family Peace Act), amely számos reformot vezetett be, többek között az áldozatoknak nyújtott nagyobb támogatást.

Frissítve 2018 áprilisában

Háttér

Környezet

Kiribati egy mikronéziai állam, amelynek hatalmas tengeri területe az Egyenlítőn átívelve és a dátumvonalat átlépve három korallszigetcsoportból áll, amelyek közül kettő lakott, egymástól 3500 kilométerre. Tengeri területe az egyik legnagyobb a világon, kizárólagos gazdasági övezete több mint 3 millió négyzetmétert tesz ki.

Története

Kiribati a Gilbert- és Ellice-szigetek brit területének része volt, és 1979-ben nyerte el függetlenségét (a brit terület legdélebbi polinéziai szigetei 1978-ban váltak el, hogy Tuvalu nemzetállamot alkossanak).

A Banaba-sziget foszfátot termelt egészen 1979-es bezárásáig, ugyanabban az évben, amikor Kiribati függetlenné vált. A Banaba bányászata 1900 és 1979 között a háború után a banabai lakosság kitelepítését eredményezte, akiket a Fidzsi-szigetekhez tartozó Rabi szigetére telepítettek át. Volt némi kisebbségi érdeklődés a Banabára való visszatérés iránt, és néhány banabai él ott, de a banabaiaknak fizetett kártérítéseket a Fidzsi-szigeteken fektették be, és a szigetet nem rehabilitálták.

Az elmúlt években Kiribati az éghajlatváltozás hatásaival küzdött, mivel a térségben a tengerszint emelkedése elárasztja a közösségeket, és számos alacsonyan fekvő sziget jövőbeli életképességét fenyegeti. Ez hozzájárult az országon belüli jelentős belső migrációhoz, és az elmúlt években ahhoz vezetett, hogy a kiribati kormány vizsgálja a tömeges áttelepítés lehetőségeit arra az esetre, ha a terület lakhatatlanná válna.

Kormányzás

A parlament (Maneaba ni Maungatabu) egykamarás, 42 tagból áll, akik között van egy banabai képviselő is. Történelmileg a politikai pártok nem bírnak nagy jelentőséggel, de a közelmúltbeli választások a szorosabb politikai összefogás kialakulását mutatják. A gazdaság nagymértékben függ az átutalásoktól (a kereskedelmi hajózási vonalakon vagy máshol dolgozó munkásoktól) és a tengerentúli segélyektől. Kevés az export, és a halászatból és mezőgazdaságból álló önellátó gazdaság dominál. A gazdaság a Kiribati hatalmas, több mint 3 millió négyzetkilométernyi óceánt lefedő kizárólagos gazdasági övezetében működő külföldi halászflottákból származó bevételektől is függ.

A kiribati kormány az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy miként alkalmazkodjon az éghajlatváltozás egyre súlyosabb hatásaihoz és ahhoz a veszélyhez, amelyet ez számos sziget jövőbeli túlélésére jelent. Ez arra késztette a kormányt, hogy különböző lehetőségeket vizsgáljon a “méltóságteljes migrációként” jellemzett, irányított folyamat keretében történő áttelepítésre. A kifejezést a korábbi elnök, Anote Tong alkotta meg, aki kezdeményezte, hogy a Fidzsi-szigeteken földet vásároljanak az esetleges áttelepítés előkészítése érdekében. Miután legfeljebb három mandátumot töltött be, 2015-ben nem indulhatott az újraválasztáson, amikor a Taneti Maamau vezette ellenzéki párt győzött. Maamau azt ígérte, hogy kormánya prioritásait a közvetlenebb belpolitikai kérdésekre fogja összpontosítani.

A fenti tevékenységek mellett Kiribati vezető szerepet játszott az alacsonyan fekvő atollállamok éghajlatváltozással foglalkozó koalíciójában (CANCC), amelyet 2014 szeptemberében, az ENSZ fejlődő kis szigetekről szóló szamoai konferenciáján indítottak el. A CANCC-t az öt alacsonyan fekvő atollállam – Kiribati, Maldív-szigetek, Marshall-szigetek, Tokelau és Tuvalu – alkotja, és elindította a “Pacific Rising” kezdeményezést: ez egy olyan cselekvési terv, amelyet “éghajlatváltozási Marshall-tervnek” neveznek, és amely az egyes országok szükségleteire szabott, és számos olyan megoldásra összpontosít, amelyek célja – a küldetési nyilatkozat szavaival élve – “a csendes-óceáni térség életének, megélhetésének és kultúrájának megőrzése”, ez utóbbiak közé tartozik az oktatás, az egészségügy és az örökség. A CANCC az ENSZ-ben is azon dolgozik, hogy jogi keretet hozzon létre az éghajlatváltozás miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerülők jogainak védelmére.

Frissítve 2018. április

Kapcsolatok

I-Kiribati

Kiribati Women Activists Network (K-WAN)

Aia Maea Ainen Kiribati (AMAK)

Kiribati Climate Action Network (KiriCAN)
Weboldal: https://kirican.wordpress.com/

Banabans

Abara Banaba (Our Homeland Banaba)
Website: http://www.banaban.com/