1 Szakemberek és bürokrácia – az 1950-es évektől kezdve
A szakemberek és a szervezetek közötti kapcsolatról szóló kezdeti viták eredete a szakmák szociológiájában és a szakma meghatározó jellemzőinek megvitatásában keresendő. Számos hozzájárulás született, de az egyik, amelyet gyakran központi jelentőségűnek tekintenek, Greenwood (1957) munkája, aki azt javasolta, hogy a szakmák rendelkeznek: szisztematikus elméleti alapokkal; elhúzódó képzéssel és minősítéssel; elismert tekintéllyel; közösségi szankciókkal és legitimációval; szakmai kultúrával és etikai kódexekkel. Lényegében egy sor olyan tulajdonsággal vagy összetevővel állt elő, amelyek, ha teljes egészében jelen vannak, meghatározzák a teljes szakmát. Ezt a vonásalapú megközelítést többféleképpen visszhangozta Wilensky (1964), valamint Hickson és Thomas (1969). Ezeknek a vitáknak két irányvonala volt. Az első a szakmát alkotó jellemzők megállapítása volt. A második az volt, hogy empirikusan meghatározzák, mely foglalkozások “valóban” professzionálisak, melyek “részben” professzionálisak, és melyek “törekszenek” a professzió státuszára.
Ezekből a vitákból a szakma jellemzőinek egy viszonylag elfogadott csoportja jött létre, amelynek strukturális és érték szempontjai vannak. A strukturális szempontok közé tartoztak például a főállású foglalkozás, a képzési és minősítési rendszer, a szakmai szövetség és az etikai kódex. A szakemberek és szervezetek tanulmányozása szempontjából azonban még fontosabb volt Greenwood szakmai kultúra fogalmának kiterjesztése egy olyan értékrendre, amely magában foglalta a szakmai referenciát, a hivatást, a közszolgálatot, az önszabályozást és az autonómiát. Amikor ez a szakmaszociológiai munka összekapcsolódott a szervezetszociológiával, az a szakemberek által vallott értékek és a modern, bürokratikus szervezet által hirdetett értékek közötti kapcsolat szempontjából történt. Ezt a kapcsolatot elsősorban antagonisztikusnak tekintették (vö. Hall 1968).
Az 1950-es és 1960-as években a szervezetek szociológiai vizsgálatára Weber (1949) volt a legnagyobb hatással. Weber legfőbb hozzájárulása ehhez a területhez az volt, hogy a szervezeteket a bennük lévő hatalmi viszonyok (a parancsoló koordináció rendszerei) és az ilyen rendszerek történeti fejlődésének módja alapján jellemezte. A tekintély minden egyes ideális típusához – karizmatikus, hagyományos és racionális-jogi – hozzátartozott egy-egy szervezeti forma. Weber a racionális-jogi tekintélyrendszert a bürokrácia szervezeti formájával a modern társadalom domináns intézményének tekintette. A tekintélyrendszer racionális, mert az eszközöket kifejezetten bizonyos célok elérésére tervezték, és jogi, mert a tekintélyt egy hivatalon keresztül gyakorolják, a hozzá tartozó szabályokkal és eljárásokkal. Weber számára a bürokratikus szervezet technikailag a lehető leghatékonyabb szervezeti forma volt.
Weber társadalmi rendszerek fejlődéstörténetét tekintve a bürokrácia a deperszonalizáció végső stádiumát képviseli. A hivatalokat (munkahelyeket) szakemberek töltik be, akik hierarchikusan vannak elrendezve. A szabályok és eljárások biztosítják a kiszámíthatóságot és a következetességet. Az információkat rögzítik és tárolják. A személyes és az üzleti ügyek elkülönülnek egymástól. Létezik “egy határozottan adott és gyakorlatias cél módszeres elérése az eszközök egyre pontosabb kiszámításával”. A bürokrácia a gazdasági szférából kiindulva olyan erőteljes szervezési módszer, hogy a társadalom minden területére jellemzővé válik, mint például az oktatás, a kormányzat, a politika, a vallás és így tovább. Az 1950-es, 1960-as és 1970-es évek szervezeti elemzéseinek nagy része alapvetően Weber bürokráciafelfogásának megalapozásával, kiterjesztésével és kritikájával foglalkozott (pl. Pugh et al. 1969)
Amint Abbott (1988) nagy hatású munkájában rámutatott, a szakmáknak ez az 1950-es és 1960-as évekbeli felfogása mögöttes feltételezés volt a professzionalizációról mint természetes folyamatról; vagyis arról a szabályos sorozatról, amelynek során egy foglalkozás a “teljes” professzionalizmus felé halad (Wilensky 1964). Lényegében ez a nézet a “bürokrácia keresésével” együtt a szakmai foglalkozások és szervezetek egységes szemléletét eredményezte. A szakemberek, úgy vélték, olyan foglalkozásokba szocializálódtak, ahol a legfontosabb értékek az autonómia, a társkontroll és a hivatás voltak. Hall (1968) például úgy operacionalizálta a szakmai értékeket, mint a szakmai szervezet mint referencia, a nyilvánosság szolgálatába vetett hit, az önszabályozásba vetett hit, a szakma iránti hivatástudat és az autonómia érzése. A bürokráciát úgy operacionalizálta, mint a hatalmi hierarchia, a munkamegosztás, a szabályok, az eljárások, a személytelenség és a technikai kompetencia. Következtetése azonban az volt, hogy “a szakember vagy a szakmai csoport és a foglalkoztató szervezet közötti eredendő konfliktus feltételezése indokolatlannak tűnik.”
Természetesen ennek az éremnek mindkét oldala, a szakember és a szervezet, vizsgálható és vizsgálható volt. Az érem szervezeti oldalán Scott (1965) az autonóm és heteronóm szakmai szervezetek fogalmát vetette fel. Pugh et al. (1969) megkülönböztetett teljes bürokráciákat, munkafolyamatos bürokráciákat és személyzeti bürokráciákat, valamint implicit módon strukturált szervezeteket. Ezeknek a taxonómiáknak és tipológiáknak az volt a lényege, hogy megnyitották annak lehetőségét, hogy léteznek olyan szervezeti formák, amelyekben az egyes szakemberek által képviselt értékeket magukévá teszik és védik, ezáltal potenciálisan átalakítva a vita természetét az eredendő konfliktuson túl.
Az érem másik oldalán a szakmák változó jellegét hangsúlyozták, szervezeti helyeikkel együtt. Két kérdés fontos. Először is, a bürokratikus szervezeteken belül a szakmaiság növekedésének tendenciája volt megfigyelhető. Olyan foglalkozások jelentek meg, amelyek szakmai státuszra tartottak igényt, mint például a szociális munkások, az ápolók és a menedzserek. Ezek bürokratikusan előállított és elhelyezett foglalkozások voltak. Másodszor, Hastings és Hinings (1970) az okleveles könyvelőkkel kapcsolatos munkájuk alapján azt sugallta, hogy léteznek olyan bevett szakmák, amelyek olyan feladatokat látnak el, amelyek központilag a bürokratikus szervezetekben helyezkednek el, és hogy ennek következtében ezekben a helyzetekben a szakmai és a bürokratikus értékek között kevés vagy egyáltalán nem volt konfliktus.
A szervezet és a szakma e “nyitása” új fejleményekhez vezetett a szervezetekben dolgozó szakemberek megértésében. A szervezet és a szakmaiság bizonyos formái közötti potenciális konfliktus témája azonban ma is fennáll. Raelin (1991) például a szakemberek szervezeti környezetben való irányítását vizsgálta, és a “kultúrák összeütközéséről” írt, amikor általános menedzserek felelősek a szakemberekért. Az Egyesült Királyságban és általánosabban Európában aggodalomra ad okot az “új közmenedzsment” és annak szervezeti hatása az egészségügyben, a kormányzat minden szintjén és az oktatásban foglalkoztatott szakemberekre. Az aggodalom vagy az irányvonal továbbra is az, hogy a szakmai munkamódszerek és értékek, valamint bizonyos típusú szervezeti elvek és gyakorlatok között összeegyeztethetetlenség van. Ez továbbra is gyümölcsöző tanulmányozási terület.