Minden évben ugyanazt tesszük: bőséges mennyiségű tojáslikőrt iszunk; megölünk egy fát és fényekkel borítjuk be; gyümölcskenyeret, kártyákat és sütiket küldünk szeretteinknek; csókolózunk egy lombos ág alatt; színes zoknikat akasztunk a kandalló fölé és torkunk szakadtából énekeljük a fügés pudingot. Igen, ezek a mi karácsonyi hagyományaink. Sok minden, amit ma ünnepi örökérvényűnek tartunk, már körülbelül két évszázada létezik. A karácsonyfa minden hagyományok királya a legnyilvánvalóbb, sok otthon központi eleme. Míg a faimádat a pogány Európában elterjedt volt, a modern karácsonyfa a német lutheránusoktól származik a 17. században, és az 1820-as években terjedt el Pennsylvaniában, miután elkezdtek bevándorolni az Egyesült Államokba. Amikor Albert német herceg 1840-ben Angliába érkezett, hogy feleségül vegye Viktória királynőt, magával hozta a karácsonyfát is. A királyi család apró ajándékokkal, játékokkal, gyertyákkal, cukorkákkal és díszes süteményekkel díszítette fel, így született meg a modern dísz. Nyolc évvel később egy londoni újságban fénykép jelent meg a királyi fáról, és a zöld tárgy birtoklása az ünnepi divat csúcspontjává vált Európában és Amerikában.
A kandallóharisnya eredete több mítosznak, mint ténynek köszönhető. A Twas the Night Before Christmas című versnek köszönhetően tudjuk, hogy a harisnyák gondos felakasztása a kémény mellé legalább a vers 1823-as megjelenéséig nyúlik vissza. De annak története, hogyan került a lábbeli a kandalló mellé akasztásra, látszólag ködös. A legenda szerint az eredeti Szent Miklós, aki utazgatott, hogy ajándékokat és vidámságot vigyen a rászorulóknak, egy évben egy kis faluba érkezett, és hallott egy rászoruló családról. Egy elszegényedett özvegyember, akit megrázott a felesége halála, nem engedhette meg magának, hogy három lányának hozományt adjon. Szent Mikulás tudta, hogy a férfi túl büszke ahhoz, hogy pénzt fogadjon el, ezért egyszerűen ledobott néhány aranypénzt a kéményen, amelyek a lányok harisnyáiban landoltak, amelyeket a kandalló mellé akasztottak száradni. (Legalábbis a mese szerint.) Így született meg a modern hagyomány, bár a mai harisnyákat általában nem arannyal, hanem apró ajándékokkal és édességgel töltik meg.
Míg manapság sapkát és kesztyűt veszünk fel, és házról házra járva énekelve kívánunk jó kedvet szomszédainknak, az éneklésnek eredetileg nem sok köze volt a karácsonyhoz. A 12. és 13. századi énekek a templomi körmenetek számára fenntartott liturgikus énekek voltak. Az általunk jobban ismert éneklés csak a viktoriánus korszakban jelent meg Angliában. Számos népszerű szezonális dal, a “Hark! the Herald Angels Sing!”, a “The First Noel” és a “God Rest Ye Merry Gentlemen” ebben az időszakban íródott.
De legyünk őszinték, a karácsonyi éneklés háttérbe szorul a legfontosabb és legkedvesebb hagyományok mögött, amelyek a gyomrunkat érintik. A leghomályosabb a fügepuding, amelyet bár ma már nem nagyon esznek, mindig dallamosan kérik a “We Wish You a Merry Christmas” című dal második versszakában. A 16. században a fügepudingot a karácsonyi étkezés végén ették. A desszert, amely nagyon egyszerűen egy fügéből készült puding, Bob Cratchit asztalán látható az Egy karácsonyi ének híres filmváltozatában.
A tojáslikőr eredete az Egyesült Államokban régebbi, mint maga az ország. Az első adagot John Smith kapitány Jamestown településén készítették 1607-ben. A gyarmatosítók állítólag “tojás és grog”-nak nevezték el a keveréket, ez utóbbi akkoriban elterjedt kifejezés volt minden rummal készült italra. A név végül “egg’n’grog”-ra, később pedig tojáslikőrre változott. Az ital felnőtt változatában tej, cukor, felvert tojás, valamilyen szeszes ital (gyakori a brandy, a rum vagy a whisky) és fűszerek, például őrölt fahéj és szerecsendió található. A szűz változat palackjai általában az ünnepek környékén kaphatók a boltokban.
Johnny Carson egyszer híres viccelődött: “A legrosszabb ajándék a gyümölcstorta. Az egész világon csak egyetlen gyümölcstorta van, és az emberek folyton azt küldik egymásnak”. A manapság rendszeresen gúnyolt gyümölcstorta a 16. századig nyúlik vissza, amikor felfedezték, hogy a gyümölcsöt úgy lehet tartósítani, hogy nagy mennyiségű cukorban áztatják. Mivel a cukor olcsó volt, ez hatékony és megfizethető módja volt a gyarmatokon annak, hogy az ottani szilva és cseresznye romlás nélkül tegye meg az Európába vezető utat. A 19. századra az emberek mindenféle kandírozott gyümölcsöt, ananászt, szilvát, datolyát, körtét, cseresznyét, narancshéjat és olcsó dióféléket kombináltak süteményszerű formába. 1913-ban a kor két leghíresebb amerikai péksége, a Collin Street Bakery a texasi Corsicana-ban és a The Claxton Bakery a georgiai Claxtonban kezdett el postai úton gyümölcskenyereket szállítani. A torta, sok más karácsonyi édességgel és desszertekkel együtt, adta az alapját annak a ma már híres januári hagyománynak, hogy a cukorfalást tornatermi tagságra cseréljük.
A hagyományos ünnepi intézmények közül utoljára a megfoghatatlan fagyöngy. A kelta legenda szerint a növény szerencsét hoz, sebeket gyógyít, növeli a termékenységet és elűzi a gonosz szellemeket. Noha nehéz megmondani, hogy mi (ha van egyáltalán) igaz ezekből a régi legendákból, legalábbis ürügyet szolgáltat arra, hogy megcsókoljuk azt a dögös pasit vagy csajt. A fagyöngy alatti csókolózás hagyománya a viktoriánus korszakban kezdődött, és egykor úgy hitték, hogy elkerülhetetlenül házassághoz vezet. De úgy tűnik, hogy egy kicsit elvesztette ezt az erejét. Mostanában, ha valaki megcsókol, az lehet, hogy csak azt jelenti, hogy túl sok ünnepi puncsot ivott egy részeg buliban, ami a legmodernebb, leghanyagabb karácsonyi hagyomány.