Paleogeográfia
Bár a szuperkontinens Pangea felbomlása már a triász időszakban megkezdődött, a kontinensek a jura időszak elején még nagyon közel voltak egymáshoz. A szárazföldek egy északi régióba – Laurázia – csoportosultak, amely Észak-Amerikából és Eurázsiából állt, és egy déli régióba – Gondwana -, amely Dél-Amerikából, Afrikából, Indiából, az Antarktiszból és Ausztráliából állt. E két régiót a Tethys, egy trópusi kelet-nyugati tengerszoros választotta el egymástól. A jura során elterjedési központok és óceáni hasadékok alakultak ki Észak-Amerika és Eurázsia, Észak-Amerika és Gondwana között, valamint magának Gondwanának különböző szegmensei között (lásd a térképet). A folyamatosan nyíló, bár még mindig korlátozott óceáni medencékben folyamatosan felhalmozódtak a vastag árvízi bazaltok és az ezt követő üledéklerakódás. E lerakódások némelyike, mint például a Mexikói-öbölben található sólerakódások és az Északi-tenger olajtartalmú palaüledékei, ma gazdaságilag fontosak. Az óceáni medencék terjedése mellett a jura idején kontinentális hasadékképződés is megindult, amely végül elválasztotta Afrikát és Dél-Amerikát az Antarktisztól, Indiától és Madagaszkártól. A mai összetett Karib-térséget alkotó számos mikrolemez és tömb erre az időintervallumra vezethető vissza.
Adaptálva: C.R. Scotese, The University of Texas at Arlington
Az új tengerfenék keletkezése érdekében a proto-Atlanti-óceán mentén jelentős szubdukciós zónák (ahol a tengerfenék megsemmisül) voltak aktívak gyakorlatilag a Pangea körüli összes kontinentális perem mentén, valamint Dél-Tibetben, Délkelet-Európában és más területeken. Észak-, Közép- és Dél-Amerika nyugati partvidéke mentén a szubdukciós zónákban zajló lemeztektonikai tevékenység hozta létre az észak-déli irányú hegyvonulatok, például a Sziklás-hegység és az Andok kezdeti kialakulását. Észak-Amerika nyugati része mentén számos terrén (egy mozgó lemezen lovagló szigetek vagy mikrokontinensek) keletre került az óceáni kéregre, és összeütközött a kontinenssel, beleértve egy mikrokontinens részeit, amelyek a Csendes-óceán északi részén Alaszkába és Szibériába ütköztek. Ezek az ütközések hozzájárultak az észak-amerikai kontinens és hegyláncainak növekedéséhez. Az egyik hegységképződési esemény, a Nevadai orogenezis, hatalmas vulkáni és metamorf kőzetek felszínre kerülését eredményezte Alaszkától Baja California-ig. Az ebben az időszakban a Sierra Nevadában keletkezett gránitok ma a kaliforniai Yosemite Nemzeti Parkban láthatók.
A kora jura idején Észak-Amerika nyugati belsejét hatalmas homoktenger, vagy erg borította – a geológiai feljegyzések egyik legnagyobb dűnés homoklerakódása. Ezek a lerakódások (köztük a Navajo homokkő) ma számos helyen, köztük a Utah állambeli Zion Nemzeti Parkban is kiemelkedőek. A középső és a korai késő jura idején Észak-Amerika nyugati területeit sekély tengerek borították, amelyek többször előrenyomultak és visszahúzódtak, tengeri homokkövek, mészkövek és palák egymást követő felhalmozódását hagyva maguk után. A késő jura idejére a tengeri útvonal visszahúzódott, és a dinoszaurusz fosszíliákat tartalmazó rétegek folyók árterében és patakcsatornák környezetében rakódtak le, mint például a montanai Morrison-formációban.
Peter L. Kresan
A tengerszint változásáról szóló feljegyzések minden kontinensen megtalálhatók. A világszerte zajló jelentős tektonikai tevékenység miatt azonban nem egyértelmű, hogy ezek közül a helyi változások közül melyek hozhatók összefüggésbe a globális tengerszint-változással. Mivel a jura időszakból nincs bizonyíték nagyobb jégkorszakokra, a tengerszint bármilyen globális változásának a tengervíz hőtágulásának vagy lemeztektonikai tevékenységnek (például a tengerfenéki gerincek jelentős aktivitásának) kellett következnie. Néhány geológus azt javasolta, hogy az átlagos tengerszint a korai jura idejétől a késő jura időszakig emelkedett.