Intézményes Forradalmi Párt (PRI), spanyolul Partido Revolucionario Institucional, mexikói politikai párt, amely 1929-es alapításától a 20. század végéig uralta az ország politikai intézményeit. A mexikói országos és helyi politika gyakorlatilag minden fontos személyisége a párthoz tartozott, mivel jelöltjének közhivatalra való jelölése szinte mindig egyenlő volt a megválasztással. Az eredetileg Nemzeti Forradalmi Pártnak (Partido Revolucionario Nacional) nevezett pártot 1938-ban Mexikói Forradalmi Pártra (Partido de la Revolución Mexicana) keresztelték át, majd 1946-ban vette fel jelenlegi nevét, Intézményes Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Institucional; PRI).
A PRI-t Plutarco Elías Calles volt elnök és követői alapították a római katolikus egyházzal való konfliktus, a katonai lázadás és az Egyesült Államokkal való viták időszakában. A párt tulajdonképpen a mexikói forradalom (1910-20) eredményeként kialakult új hatalmi struktúra intézményesülését képviselte, amely a regionális és helyi politikai-katonai főnökök, valamint a munkás- és parasztvezérek koalíciója volt. Ez a kormánykoalíció konzervatívabb fejlődésre (bár gyakran “forradalmi” köntösben) és nagyobb kormányzati stabilitásra törekedett. A kialakult új pártállami rendszerben a párt ellenőrzése a Központi Végrehajtó Bizottságban összpontosult, amelynek vezetőjét a mexikói elnök választotta ki, és azzal a feladattal bízta meg, hogy jóváhagyja a párt jelöltjeit minden fontos választási pozícióra Mexikóban, kivéve az elnökséget. A hivatalban lévő elnök, aki a mexikói alkotmány értelmében csak egy mandátumot tölthetett be, maga választotta ki utódját. A Központi Végrehajtó Bizottság lett felelős az állami és országos tisztségviselők, valamint a párton belüli különböző csoportok közötti közös megegyezés érvényesítéséért.
A PRI megalakulásával a hatalom a politikai-katonai főnököktől az állami pártegységekre és a pártnak a parasztokat, a városi munkásokat és a katonaságot képviselő szektoraira hárult. Lázaro Cárdenas elnök (1934-40) megerősítette a párt paraszti szárnyának tekintélyét, és a meglévő pártszektorokat kiegyensúlyozta egy úgynevezett népi szektorral, amely olyan különböző csoportokat képviselt, mint a köztisztviselők, a szakmabeliek, a kisvállalkozók, a kisgazdák, a kézművesek, a fiatalok és a nők. A Cárdenas vezette PRI-kormány menedékjogot adott a szovjet forradalmár Leó Trockijnak is. Az 1940-es évek elején a párt katonai szárnyát feloszlatták, és tagjait arra ösztönözték, hogy csatlakozzanak a népi szektorhoz, amely a párt legnagyobb részévé vált. Cárdenas pártreformjai alatt a PRI széleskörű pártfogói rendszert hozott létre, amely politikai támogatásért cserébe juttatott juttatásokat különböző csoportoknak. Cárdenas a földreform bevezetésével és az olajipar államosításával (1930) is támogatást szerzett a pártnak. Bár a PRI számíthatott a lakosság nagy részének lelkes támogatására, szükség esetén elnyomást és – kritikusai szerint – választási csalást alkalmazott pozíciójának megszilárdítására. Az 1970-es években például erőszakkal fojtotta el a diáktüntetéseket, és az 1980-as és 90-es években több választás meghamisításával vádolták.
Archivo Casasola, Mexikóváros
A hetvenes évek végén a párt politikai monopóliuma komoly kihívást kapott, amikor az ellenzéki pártok néhány helyet szereztek a képviselőházban, a mexikói törvényhozás alsóházában. A PRI továbbra is többségben maradt, de a későbbi választásokon továbbra is veszített kongresszusi helyeket. 1988-ban a 64 szenátusi helyből 4-et az ellenzéki jelöltek szereztek meg – 59 év óta először fordult elő, hogy a PRI elismerte, hogy elveszített egy szenátusi választást; az ugyanebben az évben tartott elnökválasztáson pedig a PRI jelöltjének, Carlos Salinas de Gortarinak a győzelme a valaha volt legszorosabb volt, és az ország összes ellenzéki csoportja azt állította, hogy a párt csaláshoz folyamodott az elnöki szék megtartása érdekében. Ennek következtében Salinas választási reformokat vezetett be, amelyeket egyes ellenzéki csoportok túlságosan bátortalannak minősítettek, és a PRI-n belüli disszidensek nagyobb párton belüli demokráciáért kezdtek kampányolni; különösen a PRI-n belül egyesek radikálisan meg akarták változtatni a jelöltválasztási folyamatot, hogy a párt elitjének maroknyi tagjától elvegyék az abszolút hatalmat. 1989-ben a PRI elvesztette a kormányzóválasztást Baja California Norte-ban – ez volt az első kormányzóválasztási vereség a történelemben. Az 1990-es évek közepén és végén számos államban választottak nem PRI-s kormányzót, 1997-ben pedig egy nem PRI-s jelölt szerezte meg Mexikóváros polgármesteri székét.
A választási reformok mellett Salinas messzemenő gazdasági reformokat vezetett be, amelyek liberalizálták a gazdaságot és privatizáltak néhány állami vállalatot (pl. a mexikói bankokat), valamint szabadkereskedelmi egyezményt tárgyalt az Egyesült Államokkal és Kanadával. Salinas kormánya olyan törvényeket is elfogadott, amelyek megreformálták az oktatási és a mezőgazdasági rendszert, és jogi elismerést adtak a római katolikus egyháznak (amelyet 1917-ben megfosztottak státuszától).
1994-ben Salinas kézzel kiválasztott utódját, Luis Donaldo Colosio Murrietát kampányolás közben meggyilkolták, és a párt ezt követően Ernesto Zedillót választotta elnökjelöltjének, egy kabinettitkárt, aki az 1990-es években hozzájárult Mexikó költségvetésének kiegyensúlyozásához és az ország írástudási arányának javításához. Bár Zedillo kényelmesen nyert, győzelme a PRI eddigi legszűkebb győzelmét jelentette az elnökválasztáson. Zedillo számos reformot vezetett be, amelyek célja a politikai korrupció felszámolása és a szabadabb választások elősegítése volt. A Zedillo ciklusának időközi választásain a PRI először nem tudta megtartani a többséget a képviselőházban.
1999-ben Zedillo szakított a hagyományokkal azzal, hogy nem volt hajlandó utódot jelölni. Ezt követően a PRI megtartotta első elnökválasztási előválasztását, amelyet a kritikusok csalásnak minősítettek. 2000-ben Francisco Labastida, a PRI jelöltje, a Nemzeti Akciópárt (PAN) Vicente Fox ellenében alulmaradt az elnökválasztáson. Zedillo még abban az évben távozott hivatalából, véget vetve a PRI 71 éves folyamatos kormányzásának. A párt azonban megtartotta az ellenőrzést számos állami és helyi önkormányzat felett, és továbbra is jelentős erőt képviselt a nemzeti törvényhozás mindkét kamarájában. A 2009. júliusi időközi választásokon a PRI visszatért, és a legtöbb képviselői helyet szerezte meg a képviselőházban. 2012-ben a párt Enrique Peña Nieto megválasztásával visszaszerezte az elnökséget. A 2018-as országos választásokon azonban a PRI elnökjelöltje távoli harmadik helyen végzett, és a párt képviselete a Kongresszus mindkét házában visszaesett.
Christian Palma/AP