A korai drag queen kultúráról szóló “Mother Camp” című könyvben idézett egyik becslés szerint 1966 júliusára az Egyesült Államokban mintegy 500 rendszeresen fellépő drag queen élt. Ez volt az az év, amikor a színpadi legenda Jim Bailey először lenyűgözte a közönséget Judy Garland pontos megtestesítésével, de Bailey ellenezte, hogy a drag queenek közé sorolják. Bár Bailey több mint 40 éven át lenyűgöző rajongótábort vonzott a hollywoodi női ikonok pontos utánzásával, az, hogy inkább illuzionistának és nem drag queen-nek nevezte magát, a cross-dressing terminológia árnyalataira utal.
A “drag queen” kifejezés a “drag”, amely a színházi köznyelvben évszázadok óta létezik a női ruhába öltözött férfiakra utaló “drag” és a “queen”, a nőies meleg férfira vonatkozó antislang szó összemosásából származik. És bár a drag queeneket ma a meleg népességgel hozzák összefüggésbe, nem minden férfi, aki dragot játszott, meleg; gyakran olyan szórakoztató művészekről van szó, mint Bailey, akik inkább a “női imitátor” vagy az “illuzionista” kifejezéseket részesítik előnyben, hogy leírják a mesterségüket. Azokat a drag queeneket, akik csak az előadások alatt viselnek női ruhát és sminket, de a színpadon kívül férfiként azonosítják magukat, tévesen transzszexuálisnak vagy transzvesztitának is nevezhetik, egy régebbi kifejezés, amely ma már kiesett a használatból, mivel a múltban a homoszexualitással és a cross-dressinggel mint mentális patológiával társították. Ennek ellenére a transznemű és transzszexuális emberek, akik a színpadon és a színpadon kívül is különböző neműnek vagy biológiai neműnek mutatkoznak, szintén előadhatnak dragot.
Hirdetés
A cross-dressing és a drag előadások a 20. század nagy részében underground kultúraként léteztek, és a drag queenek láthatósága az LMBT közösségekével együtt nőtt az 1960-as évek végén. Amikor 1969-ben a hírhedt Stonewall-lázadásra került sor a maffia által működtetett New York-i Stonewall Innben, amely akkoriban a város egyik egyetlen melegbárja volt, a homoszexuális cselekmények Illinois kivételével minden államban illegálisak voltak. Június 28-án a New York-i rendőrök razziát tartottak a bárban, hogy a homoszexuális vendégeket en flagranti letartóztassák, és amikor a tömeg úgy döntött, hogy kapituláció helyett visszavág, a magassarkút viselő drag queenek és transzszexuálisok a frontvonalban voltak a hatnapos összecsapásban, amely hivatalosan is jelezte a melegjogi mozgalom kezdetét az Egyesült Államokban.
A jogi elnyomás és a társadalmi kiközösítés ellenére is a drag queen közösségek az 1960-as évek közepén kezdtek formálisabban szerveződni. Válaszul arra, hogy a rendőrség bezáratott egy sor melegbárt, José Julio Sarria, San Francisco első nyíltan meleg politikai jelöltje és helyi előadóművész, megalapította az Imperial Court Systemet, amely egyesítette a drag queen és a meleg közösséget általában az éves drag bálok és más események számára . Ma már az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó városaiban is léteznek tagozatok, és nagyrészt emberbaráti szervezetként szolgálnak, amelyek segítenek a HIV és az AIDS megelőzésében és kutatásában.
A dragbálok az afroamerikai drag queen közösségekben is sarkalatos ünnepekké váltak. A diákszövetségi rendszerhez hasonlóan a feltörekvő drag queenek csatlakozhatnak helyi házakhoz, amelyek élén idősebb, tapasztalt házi “anyák” vagy “apák” állnak, akik segítenek a fiatal tagok felkészítésében a drag tevékenységükben, és erkölcsi és szociális támogatást nyújtanak, valamint menedéket nyújtanak, ha kirúgták őket otthonról. Időnként a különböző házakból érkező drag queenek és királyok bálokon mérkőznek meg egymással, ahol a versenyzők olyan kategóriákban mérkőznek meg egymással, mint a Femme Queen Impersonation és a Male Face . Jenny Livingston híressé tette a harlemi afroamerikai bálkultúrát az 1990-es “Paris Is Burning” című dokumentumfilmjében, amely intim betekintést nyújtott abba is, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki egy éjszakára drag queenné váljon.