A kínzást csak a vallomás megszerzésére használták, és nem volt célja, hogy ténylegesen megbüntessék a megvádolt eretneket a bűneiért. Egyes inkvizítorok éheztetést alkalmaztak, arra kényszerítették a vádlottat, hogy hatalmas mennyiségű vizet vagy más folyadékot fogyasszon és tartson magánál, vagy égő parazsat halmoztak testrészeire. Ezek a módszerek azonban nem mindig hatottak elég gyorsan a kedvükre.
A trappado a kínzás egyik formája, amely a középkori inkvizícióval kezdődött. Egyik változatában a vádlott kezeit a háta mögött összekötötték, a kötelet pedig a kamra mennyezetén lévő merevítőn át hurkolták, vagy egy csigára erősítették. Ezután az alanyt addig emelték, amíg a karjain lógott. Ezáltal a vállak kihúzódhattak az üregükből. Néha a kínzók egy sor cseppet hozzáadtak, fel-le rángatva az alanyt. A bokákhoz és a lábakhoz súlyokat adhattak, hogy még fájdalmasabbá tegyék a lógást.
Hirdetés
A kínpad egy másik jól ismert kínzási módszer volt, amely az inkvizícióhoz kapcsolódik. Az alany kezét és lábát egy fa- vagy fémkeret egyik vagy mindkét végén lévő görgőkhöz kötözték vagy láncolták. A kínzó egy fogantyúval forgatta a görgőket, ami fokozatosan húzta a láncokat vagy köteleket, és feszítette az alany ízületeit, gyakran addig, amíg azok ki nem ficamodtak. Ha a kínzó tovább forgatta a görgőket, a vádlott karjait és lábait letéphette. Gyakran már az is elég volt, ha valaki mást kínozni láttak a kínpadon, hogy egy másik személyt vallomásra bírjanak.
Míg a megvádolt eretnekek a szíjfeszítőn vagy a kínpadon voltak, az inkvizítorok gyakran más kínzóeszközöket is alkalmaztak a testükön. Ezek közé tartoztak fűtött fémcsipeszek, hüvelykujjcsavarok, csizmák vagy más eszközök, amelyeket arra terveztek, hogy megégessék, megcsípjék vagy más módon megcsonkítsák a kezüket, lábukat vagy testnyílásaikat. Bár a csonkítás technikailag tilos volt, 1256-ban IV. Sándor pápa elrendelte, hogy az inkvizítorok tisztázhatják egymást minden olyan vétség alól, amelyet a kínzások során követtek el.
Az inkvizítoroknak ki kellett csikarniuk a vallomást, mert úgy vélték, hogy kötelességük visszavezetni a vádlottat a hitre. Az igaz beismerés a vádlottnak megbocsátást eredményezett, de általában még így is arra kényszerítették, hogy vezekléssel, például zarándoklatokkal vagy többszörös, nehéz keresztek viselésével feloldozza magát.
Ha a vádlott nem tett vallomást, az inkvizítorok életfogytiglani börtönbüntetésre ítélhették. A visszaeső bűnösöket — olyan embereket, akik vallottak, majd visszavonták a vallomásukat, és nyilvánosan visszatértek eretnek életmódjukhoz — a “világi karnak” lehetett “átadni”. Ez lényegében azt jelentette, hogy bár az inkvizítorok maguk nem végezték ki az eretnekeket, azt más emberekre bízhatták.
A halálbüntetés lehetővé tette a máglyán való elégetést. Egyes esetekben a jogerős ítélet előtt elhunyt megvádolt eretnekek holttestét vagy csontjait kiásták, elégették és elvetették. Az utolsó inkvizíciós cselekmény Spanyolországban 1834-ben történt, de az összes inkvizíció továbbra is maradandó hatással volt a katolicizmusra, a kereszténységre és az egész világra. A következő részben megnézzük, hogyan tekintenek ma az inkvizíciókra.