Darrin Manninget a philadelphiai rendőrséggel való indokolatlan “megállítás és motozás” miatt kórházba szállították heretöréssel. Neykeyia Parkert erőszakkal kirángatták az autójából, és kisgyermeke szeme láttára agresszíven letartóztatták “birtokháborításért” a saját houstoni lakókomplexumában. Egy georgiai kisgyermek megégett, amikor a rendőrség egy razzia során villanógránátot dobott a játszóházába, és egy chicagói szolárium vezetőjét egy razziázó rendőr azzal szembesítette, hogy megöli őt és családját, amit a szalon biztonsági kamerája rögzített. Egy ohiói idős férfi arcplasztikai műtétre szorult, miután a rendőrök házkutatási parancs nélkül hatoltak be az otthonába, hogy egy lakókocsival kapcsolatos vitát rendezzenek.
Ezek a történetek csak egy kis válogatás a közelmúltbeli rendőri brutalitásról szóló beszámolókból, mivel a rendőri visszaélések a hírfolyam szerves részévé váltak.
Az anekdota többes száma azonban nem adat, és a média elkerülhetetlenül a konfliktusos történetek felé húz. Annak ellenére, hogy egyre gyakrabban hallunk rosszul viselkedő rendőrökről, sok amerikai fenntartja az egyenruhás ember alapértelmezett tiszteletét. Ahogy egy New York-i rendőrfőnök-helyettes fogalmazott: “Nem akarjuk, hogy néhány rossz alma vagy néhány gazember zsaru rontsa a rendőrség jó hírnevét.”
Ez kétségtelenül vonzó javaslat, de sajnos nem állja ki a vizsgálatot. Íme hét ok, amiért a rendőri helytelen viselkedés rendszerszintű probléma, nem pedig “néhány rossz alma”:
1. Sok osztály nem nyújt megfelelő képzést az erőszakmentes megoldásokról.
Ez különösen nyilvánvaló, amikor a családi háziállatokkal való bánásmódról van szó. A “rendőrök megölik a családi kutyát” gyakorlatilag saját alműfaja a rendőri brutalitásról szóló jelentéseknek, és a legtöbb ilyen eset – mint például a minnesotai gyerekek története, akiknek megbilincselve kellett ülniük a halott és vérző háziállatuk mellett – túlságosan is megelőzhető lenne. Néhány rendőrkapitányság már elkezdte kiképezni tisztjeit a háziállatokkal való megfelelőbb bánásmódra, de Thomas Aveni, a Police Policy Studies Council, egy rendőrségi tanácsadó cég munkatársa szerint ez még mindig rendkívül ritka. E képzés hiányában a rendőrök kevésbé valószínű, hogy az erőszakot végső megoldásnak tekintik.”
2. A brutalitás fogalmára vonatkozó normák széles körben változnak.
“A túlzás a szemlélő szemében van” – magyarázza William Terrill, egykori rendőrtiszt és a Michigan Állami Egyetem bűnügyi igazságügyi professzora. “Az egyik rendőr számára az “objektíven ésszerű” azt jelenti, hogy ha nem adod ide a jogosítványodat, használhatok puha kezeket, egy másik városban pedig ugyanez az ellenállás azt jelenti, hogy kirángathatlak az autó ablakán keresztül, sokkolhatlak”. A rendőrségnek az amerikai kultúrában széles körben kijáró különleges tisztelet táplálja ezt a normák közötti következetlenséget, ami egyfajta jogi vadnyugatot eredményez. Bár az országos szintű jogalkotás valószínűleg csak tovább bonyolítaná a helyzetet, a helyi vagy állami szintű szavazási javaslatoknak lehetővé kellene tenniük, hogy a nyilvánosság – és ne a rendőrség – határozza meg az ésszerű erőszak alkalmazását.
3. A visszaélések következményei minimálisak.
New Jersey középső részén például a rendőri brutalitással kapcsolatos panaszok 99 százalékát soha nem vizsgálják ki. Ezt sem lehet a sztereotipikus New Jersey-i korrupcióval magyarázni. Országszerte minden három megvádolt rendőrből csak egyet ítélnek el, míg a civilek esetében az elítélési arány szó szerint a duplája. Chicagóban a számok még ennél is torzabbak: A chicagói rendőrség ellen 2002 és 2004 között 10 000 visszaélési panaszt nyújtottak be, és ezek közül mindössze 19 “vezetett érdemi fegyelmi eljáráshoz”. Országos szinten a rendőrségi visszaélési ügyek 95 százalékát a szövetségi ügyészség elutasítja, mert – amint arról a USA Today beszámolt – az esküdtek “arra vannak kondicionálva, hogy higgyenek a rendőröknek, és az áldozatok szavahihetőségét gyakran megkérdőjelezik”. Ha ezt a rendőri/civil kettős mércét nem orvosolják, az visszaélésbarát jogi környezetet ápol.
4. A kártérítéseket az adófizetőkre hárítják.
A brutalitásban bűnösnek talált rendőrök általában a város kasszájából fizetik ki az áldozataiknak járó kártérítést. A Human Rights Watch kutatása feltárja, hogy egyes helyeken az adófizetők “háromszor fizetnek azokért a rendőrökért, akik ismételten visszaéléseket követnek el: egyszer a fizetésük fedezésére, miközben visszaéléseket követnek el; legközelebb a rendőrökkel szembeni egyezségek vagy polgári esküdtszéki ítéletek kifizetésére; harmadszor pedig a városok által biztosított rendőrségi “védelmi” alapokba történő befizetések révén”. A nagyobb városokban ezek a megegyezések évente könnyen több tízmillió dollárjába kerülnek a köznek, miközben jelentős ösztönzőt vesznek el a rendőri visszaélések ellen.
5. A kisebbségek igazságtalanul kerülnek célkeresztbe.
“Egyszerűen fogalmazva” – mondja a Floridai Egyetem jogászprofesszora, Katheryn K. Russell, “a rendőri brutalitás áldozatának nyilvános arca egy fiatal férfi, aki fekete vagy latinó”. Ebben az esetben a kutatás azt sugallja, hogy a percepció megfelel a valóságnak. Egy különösen szemléletes példával élve, az egyik floridai város “stop and frisk” politikája kifejezetten minden fekete férfi ellen irányult. Ez 2008 óta 99 980 olyan megállítást eredményezett, amely nem vezetett letartóztatáshoz a mindössze 110 000 lakosú városban. Csak egy férfit négy év alatt 258 alkalommal állítottak meg a munkahelyén, és 62 alkalommal tartóztatták le munka közbeni birtokháborításért. Ha nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, az azt üzeni a rendőrségnek, hogy a kisebbségek biztonságos célpontot jelentenek a visszaélésekhez.
6. A rendőrség egyre inkább militarizálódik.
Az Obama elnök a fegyvertartás elleni küzdelem során azzal érvelt, hogy “a háborús fegyvereknek nincs helye az utcáinkon”; de ahogy Radley Balko bőségesen dokumentálta 2013-ban megjelent Rise of the Warrior Cop című könyvében, a helyi rendőrség gyakran egy kisebb ország meghódításához elég erős fegyverekkel van felszerelve. Az elmúlt két évtizedben 1500 százalékkal nőtt a magasan felfegyverzett SWAT-csapatok rendőri alkalmazása, és sok rendőrkapitányságon kialakult a “mi ellenük” mentalitás a lakossággal szemben, amelyet állítólagosan szolgálnak. Bár e fegyverek birtoklása nem okoz visszaélést, ahogy a régi mondás tartja, ha kalapácsod van, minden szögnek kezd látszani.
7. Maguk a rendőrök is azt mondják, hogy a visszaélések feltűnően elterjedtek.
Itt jön az igazi döntő pont. Az Igazságügyi Minisztérium tanulmánya kimutatta, hogy a rendőrök 84 százaléka számolt be arról, hogy látott már kollégákat túlzott erőszakot alkalmazni civilekkel szemben, és 61 százalékuk elismerte, hogy nem mindig jelentik “még a súlyos bűncselekményeket sem, amelyek a kollégák hatalommal való visszaélését jelentik.”
Ez az önbevallás jóval túlmutat az anekdotákon, és az adatok birodalmába lép: A rendőri brutalitás elterjedt probléma, amelyet súlyosbítanak a megfékezésének rendszerszintű kudarcai. Ez nem azt jelenti, hogy minden rendőr rossz szándékú vagy bántalmazó, hanem azt, hogy komolyan át kell gondolni azt az általános feltételezést, hogy a rendőrség általában megbízhatóan használja a hatalmát. Ahogy John Adams írta Jeffersonnak: “A hatalom mindig azt hiszi, hogy nagy lelke van”, és nem lehet megbízni benne, ha nem ellenőrzik.
A jó hír az, hogy a rendőri brutalitás megelőzésének első lépése jól dokumentált és meglehetősen egyszerű: Tartsuk a rendőrséget folyamatosan kamerák előtt. Egy 2012-es, a kaliforniai Rialtóban végzett tanulmány szerint, amikor a rendőröknek kamerát kellett viselniük, amely rögzítette az állampolgárokkal való összes interakciójukat, “a rendőrök elleni lakossági panaszok 88%-kal csökkentek az előző 12 hónaphoz képest”. A rendőrök erőszakos fellépése 60%-kal csökkent”. Az egyszerű tudat, hogy figyelik őket, drámaian megváltoztatta a rendőrök viselkedését.
További reformokkal párosulva – például azzal, hogy a rendőröknek fizetniük kell a saját elszámolásukat, és jobb képzést kell nyújtaniuk a háziállatokkal való bánásmódra – a kamerák használata jelentősen csökkentheti a rendőri visszaéléseket. Nem irreális azt gondolni, hogy a rendőri brutalitásról szóló jelentések sokkal szokatlanabbá válhatnának – de csak akkor, ha elismerjük, hogy nem csak néhány rossz almáról van szó.
Bonnie Kristian író, aki Twin Citiesben él. A Young Americans for Liberty kommunikációs tanácsadója és a Bethel Seminary végzős hallgatója. Megtalálható a bonniekristian.com és a @bonniekristian.
címen.