MIAMI- A wynwoodi 5th Avenue mentén található egy falfestmény, amely egy teljesen fekete-fehérre festett alakot ábrázol. A monokróm felületen egy nő látható, meztelenül, kivéve a hosszú hajfürtöket, amelyek szorosan a teste köré tekerednek. Elmélázva ül a néző előtt, hátát behajlítva, miközben a járókelők elhaladnak mellette.
Szürreálisnak tűnő látványosságok, mint ezek, elszórtan találhatók szerte a városban, mindegyiknek szerzője Rolando Adrian Avila. Mindössze 25 évesen és kevesebb, mint hat hónapos wynwoodi tartózkodással készen áll arra, hogy Miami művészeti negyedének egyik legtermékenyebb és legismertebb festőjévé váljon.
A kubai születésű freskófestő és egykori Angeleno (Los Angeles-i születésű) dél-floridai gyökerei egészen a New World Schools of Artsban töltött időkig nyúlnak vissza, egy kis és szelektív mágnesiskolában, amely helyi és országos szinten is ismert kiváló művészeti és színházi programjairól.
“Sajnos nem mindenkinek adatik meg a lehetőség. Elég szegény családból származom, és az egyetlen módja annak, hogy utazhattam és kimozdulhattam a városból, a művészet volt” – mondta Avila egy leülős interjú során: “Kaptam pénzt arra, hogy az iskolából Kaliforniába menjek, ez volt az egyetlen lehetőség. Úgy érzem, ez fontos egy művész számára, hogy képzett legyen. Az oktatás a minden.”
A mai napig Avila legalább 12 falfestményt készített Miamiban, amelyek többsége Wynwoodban és a környező művésznegyedben összpontosul. Önmagát “falvámpírnak” nevező emberként gyakran keres fel dísztelen tereket a környéken, hogy felújítsa és műveivel megszépítse, a betont pedig hosszú végtagú testek és lótuszvirágok monotintás megjelenítésével takarja el.
Avila először 13 éves korában vándorolt ki Kubából az Egyesült Államokba, és végül ösztöndíjat nyert a kaliforniai Pasadenában található Art Center College of Designba. Munkáiban első pillantásra az tűnik fel leginkább, hogy művei mennyire lecsupaszítottak, mind szó szerint, mind átvitt értelemben.
“A nők általában sokkal erőteljesebbek számomra, mint a férfiak, különösen a .” -Avila mondta
Az általa ábrázolt alanyok túlnyomórészt nők és meztelenek, feltételezhetően a férfi tekintet tárgyai. De Avila munkáinak színkompozíciójában is van egyszerűség. Gyakran egyetlen árnyalatot választ ki a vászon dominálására, a figyelmet és a részleteket a falfestményeinek témáira összpontosítja azáltal, hogy a paletta viszonylag monokróm marad.
Ami a meztelenséget illeti, Avila nem hiszi, hogy elsődleges témái itt olyan könnyen botrányt okoznának, mint máshol. Miami kiterjedt tengerparti kultúrája magával hozza a testképpel és a fizikai szépséggel való túlzott foglalatosságot, ami a várost a művészetben megjelenő meztelenség kvintesszenciális helyévé teszi, ahol elfogadják, sőt, bizonyos esetekben még dicsérik is.
“Úgy érzem, hogy az emberek igazán a figuratív munkákra reagálnak. Én ezeket a lányokat csinálom, és Miamiban a testet ünneplik”. mondta Avila.
Az igaz, hogy Avila munkáiban határozottan jelen van az erotika, de leggyakrabban szándékosan párosul mitológiai képekkel és jelentőséggel. A festményein és falfestményein ábrázolt nők gyakran hármasával jelennek meg, utalva a klasszikus irodalomban és művészetben oly gyakran megjelenő “hármas istenség” vallási archetípusára.
Az istennők olyan istennők, amilyennek a 21. században az istennőket képzeled; karcsúak és szoborszerűek, hajuk fésülve és ajkuk tökéletesen kifésülve, mintha egy szerkesztőségi cikkhez pózolnának.
“A nők általában sokkal erősebbek számomra, mint a férfiak, különösen a .” körül. Avila azt mondta: “Ez olyan, mint az istennők egész elképzelése, ez az egész elképzelés a görögöknél és a rómaiaknál. Számukra a nők jelentettek mindent.”
Ezek a nők gyakran úgy tűnnek, mintha mulatnának is, a vásznon pózba merevedve, miközben a bámészkodók szabadon bámulhatják a testük bemutatását. Avila munkái, ha valami, akkor voyeurisztikus jellegűek. Ugyanolyan gyakran játszik az érzékeléssel, mint néhány más művész a színekkel a keverőpalettájukon, és soha nem tisztázza pontosan, hogyan kell éreznünk magunkat, ha belenézünk ezekbe a privát jelenetekbe.
A falfestményein szereplő nők szemét szinte mindig eltakarják vagy a saját hajukkal összekötik, vakok a nézők tekintetére, és képtelenek befogadni a saját környezetüket. Meztelennek és sebezhetőnek tűnnek a néző előtt, a művész maga mégis transzcendensként írja le látatlanságukat, utalva ezzel arra a megrázó élményre, amelyen húga egyszer átesett Guantánamóban, miután megpróbált kivándorolni az Egyesült Államokba.
“Akkoriban a húgom megpróbált kijutni Kubából. A vízen keresztül próbált kijutni, mert a barátja megpróbálta áthozni őt ide, és kétszer is visszaküldték Guantánamóba” – mondta Avila. “Majdnem meghalt, és levágták a haját, csak hogy seggfejek legyenek vele. Éppen akkoriban készítettem egy illusztrációt a depresszióról, és így megrajzoltam ezt a nőt, akinek a haja az arca köré tekeredett.”
Avila a történet nagy részét a stúdiójában, egy szerény méretű, világosra festett szobában, Wynwood szívében található műtermében magyarázza. Belépve láthatod a művész félkész festményeit, amelyek a belső térben végigfutó főfalat tarkítják. A sarokban egy halom szürreálisnak tűnő nyomat pihen. A lakóház, amelyben található, kollégáinak műtermeinek is otthont ad, akik közül sokról úgy beszélt, mint akik hatással voltak a munkásságára.
“Azt hiszem, művészként az egyik legfontosabb dolog. Különösen, amikor az Art Centerben voltam, amit tanultam, az más művészek voltak”. mondta Avila.
Hasonlóan hozzá, néhányan közülük ellentmondásosnak érzik a wynwoodi művészeti színtér árucikké válását és a terület ebből következő dzsentrifikációját. A népszerűség, amelyet az Art Baselhez hasonló események hoznak a környékre, jelentősebb lehetőségeket teremt a városi művészek számára, hogy dolgozzanak és népszerűsítsék magukat, különösen, ha a vállalati szponzoráció életképes valósággá válik.
De mindennek a promóciónak ára van, főként az, hogy az ingatlanárak emelkedése most azt jelenti, hogy a wynwoodi helyi művészek jelentős része már nem engedheti meg magának, hogy ugyanabban a negyedben éljen, amelyet a falfestményeik segítettek eleve kommercializálni.
“Szerintem a művészeknek jó pénzt kellene fizetni azért, amit csinálnak, mert ez időigényes és nehéz, tudod? Ha az emberek értékelik, akkor meg kellene becsülniük azzal, hogy segítenek”. mondta Avila. “Ezért úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom azért, hogy ez megtörténjen, különösen most, hogy elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy kapjak néhány projektet, és néhány embernek tetszik a munkám.”
Az Avila nemrég rendezett Paradox Lost című kiállítása közel egy hónapja futott egy Art Walk élmény részeként, amelyet eredetileg a Minimax Events rendezett. A tárlatot a Mana Production Village-ben tartották, egy nyers térben, amely népszerű a környéken a művészeti megnyitóktól kezdve a filmes stábok befogadásáig.”
A kiállításon kívül Avila egyik közeljövőbeli nyilvános projektje egy helyi lakópark szépítését tervezi valamikor októberben. Szándéka az, hogy a teret a képzőművészet és az utcai művészet hibridizált kirakatává alakítsa, ahol az egyik stílus az esztétika és a funkcionalitás különös házasságában állítja szembe a másikat.
A projektben vele együtt fog dolgozni Reinier Gamboa, egy másik wynwoodi művész, aki figuratív festészeti stílusáról, valamint a vallási és trópusi ikonográfia használatáról ismert.
A kubai születésű Gamboa, Avila kortársa, szintén a New Worldben töltötte fiatalkorát. Munkáit a miami non-profit Locusts Project-től a kaliforniai Nucleus Galériáig mindenhol kiállították.
“Olyan képzőművész akarok lenni, aki falakat fest” – mondta Avila egy alkalommal, magyarázva a szakterületének a nagyközönség számára való hozzáférhetőségének változó természetét – “Ha belegondolsz, ez az, amit a művészek a karrierjük során csinálnak. Vászonnal kezdik, majd később az életük során valahol falfestményt készítenek. Én azt akarom, hogy ez fordítva legyen.”
Fotók: Bea Sampaio/ Rise News
Hírtippje vagy jó sztorija van? Küldjön nekünk egy e-mailt a [email protected]