Amikor kesszacionista voltam, soha nem láttam, hogy Isten bárkit is meggyógyított volna, mert soha nem imádkoztam gyógyulásért. 1
Hogyan imádkozhatsz rendszeresen valamiért, amiről úgy hiszed, hogy Isten már nem, vagy csak ritkán teszi? Amikor valaki azt mondta nekem, hogy hisz a gyógyításban és a csodákban, visszalőttem: “Ó, láttál már vak szemeket és süket fülek megnyílását? Láttál már valakit a vízen járni, vagy valakit imádsággal megsokszorozni az ételt?” A kationisták mindig a legnagyobb csodákhoz, különösen a természeti csodákhoz nyúlnak, hogy bebizonyítsák, hogy Isten már nem teszi ezeket a dolgokat. Ez csak azt bizonyítja, hogy azok az emberek, akik nem hisznek a csodákban és nem imádkoznak csodákért, azok nem látnak csodákat. Megerősítik azt, amit Jakab majdnem kétezer évvel ezelőtt írt:
Nincsenek, mert nem kéritek Istent. – Jakab 4:2
Amikor a szemináriumon tanultam, néhány évvel előttem volt néhány diák, akik apologetikára szakosodtak, Isten létezésének és a keresztény Szentírás megbízhatóságának védelmére. Agnosztikus egyetemi professzorok, akik gúnyolták Istent, elkövették azt a hibát, hogy az osztályuk előtt vitáztak ezekkel a diákokkal. Ken Boa egyike volt ezeknek az apologétáknak, csak néhány évvel előttem, de egészen a közelmúltig nem ismertem meg a történetét.
1978 nyarán háromhetes izraeli körúton volt. Egy délután Ken elment úszni abban a vízben, amelyen Jézus egy vihar idején járt, és ahol Jézus megmentette tanítványait a fulladástól. Amikor Jézus beszállt a csónakba, azonnal a parton volt (János 6:16-21). Ken kiúszott egy tutajhoz, amely körülbelül egy tized mérföldre volt a parttól a Galileai-tengeren. Aztán visszafordult, és elindult visszafelé.
A visszaúton a semmiből vihar támadt. A szél elkezdte mozgatni a tengert, és mint a víz a remegő csészealjon, azonnal viharossá vált. Belekeveredtem a víz heves mozgásaiba, és nem tudtam haladni vissza a partra. Már az is nehéz volt, hogy a felszínen maradjak. Folyamatosan próbáltam a megfelelő irányba haladni, de a szél és a hullámok folyton visszalöktek…
Ez nagyon hosszúnak tűnő ideig tartott, és az energiám elfogyott… Nem akartam sikerülni. Tudtam, hogy a fulladás szélén állok, és az életem lepergett a szemem előtt, mint egy filmben… Tudatára ébredtem valami nagyobb dolognak, mint a vihar… Isten azt mondta nekem, hogy az Ő számára végzett munkám a földön nem teljes…
És akkor a parton voltam. Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. Kizárt, hogy lett volna erőm átúszni azt a távolságot azokkal a hullámokkal szemben. Csak a víz szélén voltam. De a parton sziklák voltak, és rendkívül csúszósak voltak. Képtelen voltam úgy megkapaszkodni a sziklákon, hogy ki tudtam volna jönni a vízből. És akkor megint megtörtént. Hirtelen a sziklák feletti füves területen találtam magam kiterítve. Fogalmam sincs, hogyan kerültem a sziklák fölé. Nem tudtam volna kihúzni magam a vízből, és senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna.2
Mialatt Ken fuldoklott, meghallotta Isten hangját, és természetfeletti módon a víz és a sziklák fölé került. Ez történt az egyik végzősünkkel, akit a tantestületünk nagyra becsül. Ez két évvel azután történt, hogy professzor lettem egy szemináriumon, ahol azt mondtam a hallgatóknak, hogy Isten már nem tesz ilyen csodákat.
A Jézus vízen járását közvetlenül megelőző történet szerint egy fiú zsákos ebédjéből táplálta az ötezret (János 6:5-15). Azt mondtam a vasárnapi hallgatóságomnak, hogy ez azt mutatja, hogy nem számít, mennyire jelentéktelenek vagyunk mi vagy az ajándékaink, ha Jézus kezébe tesszük magunkat és az ajándékainkat, Ő nagy dolgokra képes. Hittem az eredeti csodában, de soha nem gondoltam, hogy Jézus megismétli azt. Milyen célt szolgálna ez?
Heidi egy csinos, szőke tinédzser volt, aki egy jómódú dél-kaliforniai tengerparti közösségben nőtt fel, és akit a countryklubos életre szántak. 1976. március 13-án a tizenhat éves Heidi átadta a szívét Jézusnak, és Ő átadta neki a szívét a periférián tántorgó elnyomottakért. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkozott Jézussal, Heidi minden vágya az volt, hogy misszionárius legyen a legszegényebbek között. Hozzáment Rolland Bakerhez, akinek ugyanez volt az elképzelése az életéről. 1996-ra Heidi kimerült az árvák gondozásában Mozambikban. Két hónapnyi antibiotikum nem tudta megállítani a különböző fertőzéseket. Vérhasa és tüdőgyulladása volt. Visszarepült az Egyesült Államokba, és bejelentkezett egy kórházba. Mielőtt visszatért Mozambikba, elment a Torontói Repülőtéri Vineyard Gyülekezetbe, amely épp ébredés közepén volt. A következő látomást látta, amíg Torontóban volt:
Egy éjjel sóhajtozva könyörögtem a mozambiki gyermekekért. Ezrek jöttek felém, és én azt kiáltottam: “Ne, Uram! Túl sokan vannak!” Aztán drámai, tiszta látomásom volt Jézusról. Vele voltam, és gyerekek ezrei és ezrei vettek körül minket. Láttam az Ő ragyogó arcát és a szeretet intenzív, égő szemeit. Láttam a testét is. Zúzódások és törések voltak rajta, és az oldala át volt szúrva. Azt mondta: “Nézzetek a szemembe. Adjatok nekik enni”. Aztán fogott egy darabot az összetört testéből, és átnyújtotta nekem. Kenyérré vált a kezemben, és elkezdtem adni a gyerekeknek. Megszaporodott a kezemben. Ekkor ismét azt mondta az Úr: “Nézz a szemembe! Adj nekik valamit inni”. Adott nekem egy kelyhet, amelyben vér és víz volt, ami az Ő oldalából folyt. Tudtam, hogy ez a keserűség és az öröm kelyhe. Ittam belőle, majd elkezdtem adni a gyerekeknek, hogy igyanak belőle. A kehely nem apadt ki. Ekkor már féktelenül sírtam. Az Ő szeretetének tüzes szemei teljesen feloldottak. Rájöttem, hogy mibe került Neki, hogy ilyen lelki és fizikai táplálékot adjon mindannyiunknak. Az Úr a szívemhez szólt, és azt mondta: “Mindig lesz elég, mert én meghaltam. “3
Heidi látomása Jézus tanításának gyakorlati alkalmazása volt, miután megetette az ötezret, amikor azt mondta: “Mert az én testem valóságos étel és az én vérem valóságos ital” (János 6:55).
Heidi gyógyultan és felfrissülve tért vissza Mozambikba, és várta, hogy csodák törjenek ki abban a 350 utcai árvából álló árvaházban, amelyet az elképzelhető legszörnyűbb körülmények közül mentettek meg. Ehelyett kitört a pokol. A kormány negyvennyolc órát adott nekik, hogy kiürítsék az árvaházat. Heidi életére szerződést kötöttek. Az egyetlen hely, ahová mehettek, a Maputo városában lévő kis irodai lakásuk volt. Íme, mi történt, amikor Bakerék Maputóba mentek:
Elárasztottak bennünket a leginkább rászoruló gyermekeink, a legfiatalabb utcai árvák, akiknek egyáltalán nem voltak rokonaik vagy barátaik, akikhez mehettek volna. Tizenöt mérföldet gyalogoltak mezítláb a városba, és beözönlöttek a lakásunkba. Elmondták, hogy nagy botokkal verték őket, mert énekeltek. Azt mondták, hogy oda mennek, ahová mi, mert az Urat akarják imádni. Amikor mondtam nekik, hogy nincs helyünk számukra, az volt az egyszerű válaszuk: “De mama, te azt mondtad, hogy mindig lesz elég!”
Mit mondhattam volna? Egyre csak gyűltek, talán százan is lehettek. Emeletes ágyakat tömtünk a lerobbant kis garázsunkban, tele zsírral és pókhálókkal. Kölcsönadott katonai ágyak voltak az egész udvarunkon és a felhajtónkon. Vizelet folyt a folyosónkon. Lefröcsköltük a gyerekeket, hogy megpróbáljuk lemosni őket. Minden ajtónk és ablakunk tele volt arcokkal!
Nem tudtuk, hogyan birkózzunk meg vele. Közel sem volt annyi élelmünk, főzési és higiéniai lehetőségünk, amennyire szükségünk lett volna. Mindenütt dobozok, ruhák és bőröndök voltak felhalmozva.
Mindenki teljesen kimerült volt; minden teljes káoszban volt. És egyre több gyerek gravitált a kapunk felé. Elfogyott az erőnk, sírva néztük, ahogy gyűlik az arcok tengere. Komolyan elgondolkodtam, még Torontó után is: “Vajon tényleg érdekli Istent? Milyen Ő egyáltalán?” Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben elhagy minket.
Lányunk, Crystalyn sírni kezdett, mert annyira éhes volt. Azt hittem, mindjárt bekattanok… Egy értékes nő az amerikai nagykövetségről jött át étellel. “Hoztam chilit és rizst a családodnak!” – jelentette be kedvesen, épp eleget hozva mind a négyünknek. Napok óta nem ettünk. Kinyitottam egy ajtót, és megmutattam neki az összes gyerekünket. “Nekem nagy családom van”… A barátom megkomolyodott. “Nincs elég! Haza kell mennem, hogy főzzek még!” De én csak arra kértem, hogy imádkozzon az ételért. Most már feldúlt volt. “Ne tedd ezt!” – könyörgött. De imádkozott, gyorsan. Elővettem a műanyag tányérokat, amelyeket az utcai bevetésekhez használtunk, és egy kis fazék kukoricalisztet is, ami nálam volt. Elkezdtünk tálalni, és mindjárt az elején mindenkinek egy teli tálat adtam. Elkábultam és el voltam ájulva. Akkor még alig értettem, hogy milyen csodálatos dolog történik. De minden gyerekünk evett, a személyzet evett, a barátom evett, és még a mi négytagú családunk is evett. Mindenkinek jutott belőle.”
Azóta soha nem mondtunk nemet egy árva, elhagyott vagy haldokló gyermeknek sem. Most már több mint ezer gyermeket etetünk és gondozunk. Annyit esznek és isznak az Úr jóságából, amennyit csak akarnak. Mivel Ő meghalt, mindig van elég. 4
- Kessationista a teológiai kifejezés arra, aki úgy véli, hogy Isten az újszövetségi apostolok halála után abbahagyta a Szentlélek természetfeletti ajándékainak adását.
- Ken Boa, Rewriting Your Broken Story: The Power of an Eternal Perspective (Downers Grove, IL: InterVarsity, 2016), 28.
- Rolland és Heidi Baker, Always Enough: God’s Miraculous Provision among the Poorest Children on Earth (Grand Rapids: Chosen, 2003), 49-50.
- Baker, Always Enough, 51-52.