1975. június 5-én a Pink Floyd utoljára látta régi bandatársát és egykori vezéralakját, Syd Barettet. Az úttörő zenész a semmiből pottyant be a zenekar egyik felvételére, a nagy sikerű Wish You Were Here felvételére, és az igazat megvallva csak árnyéka volt önmagának.
A legenda szerint Barrett éppen akkor érkezett a stúdióba, amikor a zenekar a ‘Shine On You Crazy Diamond’ című számon dolgozott, amely a bukott alapítójukról szólt. Barrett ekkorra már végleg elhagyta a zeneipart, helyette inkább egy londoni szállodában élt. Miután megszakította a kapcsolatot egykori bandatársaival, a stúdióba való érkezése sokkolta őket.
Roger Waters, aki a régi barátjáról szóló számot írta, egyike volt a zenekar azon tagjainak, akik 1968-ban kénytelenek voltak lemondani Barrettről. Ahogy drogfogyasztása egyre inkább kicsúszott a kezéből, gyengülő mentális egészségével együtt Barrett pszichedelikus szerek használata jelentősen rontotta kreatív látásmódját. A megmaradt Floyd-tagok mérhetetlen bűntudatot éreztek távozása miatt, és hogy ezt feldolgozzák, segítettek neki két szólóalbumának, a The Madcap Laughs és a Barrettnek az elkészítésében.
A néhai Richard Wright, reflektálva arra a küzdelemre, amellyel Barrett szólóanyagának ezeken a felvételein való segédkezésében szembesült, egyszer azt mondta: “Syd lemezén dolgozni érdekes volt, de rendkívül nehéz. Dave és Roger csinálta az elsőt (The Madcap Laughs), Dave és én pedig a másodikat. De addigra már csak arról szólt a dolog, hogy megpróbáltunk Sydnek segíteni, ahogy csak tudtunk, ahelyett, hogy azon aggódtunk volna, hogy a legjobb gitárhangzást érjük el. Ezt el lehetett felejteni! Csak arról szólt, hogy bemegyünk a stúdióba, és megpróbáljuk rávenni, hogy énekeljen.”
A Barrett, aki azon a júniusi estén megérkezett a Floyd stúdiójába, teljesen más volt, mint akit néhány évvel korábban láttak utoljára. A zenész felpuffadt, és bár fizikailag ott volt a stúdióban, szellemileg már nem.
A Pink Floyd kezdetben zavarba jött az érkezésétől, azt feltételezve, hogy a stáb egyik tagjának kell lennie, és eltartott egy ideig, mire Gilmour végül azonosította őt egykori bandatársukkal. Waters állítólag azonnal sírva fakadt, miután meglátta, mivé vált Barrett. Az a júniusi nap történetesen Gilmour esküvője is volt, így Barrett betévedt a gitáros fogadására az EMI-nél, de aztán anélkül távozott, hogy bárkinek szólt volna, és hasonlóan furcsa módon tűnt el, mint ahogy érkezett.
“Nagyon szomorú vagyok Syd miatt, évekig nem voltam az” – mondta Waters 1975-ben. “Évekig, azt hiszem, fenyegetést jelentett a sok baromság miatt, amit róla és rólunk írtak. Persze nagyon fontos volt, és a banda kurvára nem indult volna el nélküle, mert ő írta az összes anyagot. Nélküle nem jöhetett volna létre, de másrészt vele együtt nem is folytatódhatott volna. Lehet, hogy a rock ‘n’ roll antológia szempontjából fontos, de a Pink Floyd szempontjából közel sem olyan fontos, mint ahogy az emberek mondják. Szóval, azt hiszem, fenyegetve éreztem magam miatta.”
Watersnek még egy utolsó véletlen találkozása lesz utolsó zenekari társával, ami egy lesújtóan szomorú esemény: “Utoljára néhány évvel azután láttam őt, hogy megjelent a Wish You Were Here sessionökön” – mondta a Mirrornak 2008-ban. “Összefutottam vele a Harrodsban, ahová édességet szokott vásárolni, de nem beszéltünk – valahogy elszaladt”.
Amíg Barrett a zenekarban volt, varázslatos dolgokat találtak ki, aminek ő volt az oka, de ahogy Waters 1975-ben elismerte, nélküle nem tartanának ott, ahol tartanak, vagy éppen vele, ha 1968 után is tagja maradt volna a bandának.
Hallgasd meg az alábbi ‘See Emily Play’-t, és emlékezz rá, milyen hihetetlen dalszerző volt a néhai Syd Barrett.
