Az egész az én hibám. Rossz, rossz, rossz, rossz. Semmit sem tudok jól csinálni. Ismerősen hangzik? Nos, ha át tudod érezni, van egy jó hírem a számodra. Ahogyan az “az ördög vett rá” is torzítja a képet, úgy a “minden az én hibám” sem a teljes igazság.
A Projekció 101: Az ördög vett rá” című legutóbbi bejegyzésemben azt az elképzelést vizsgáltam, hogy az emberi lények hajlamosak megszabadulni önmagunk rossznak érzett tulajdonságaitól, és azokat másoknak tulajdonítani. Több olvasó is reagált, de mi van, ha mindig magamat hibáztatom? Ez egy kevésbé népszerű, de még mindig túlságosan is ismerős tudattalan eljárás. Furcsa módon az önmagunk hibáztatása ugyanúgy megakaszt bennünket a változástól, mint a másik hibáztatása. Íme, hogyan működik.
Ha mindenért, ami rosszul megy, magadat hibáztatod, akkor téves elképzelésed van arról, hogy mi történik. Senki sem felelős teljes mértékben a problémáiért. A problémák az életben a jó és a rossz keveréke, többféle hatás eredménye, és sok szereplő hozzájárulása. Egyszerűen fogalmazva, a legtöbb problémát az életben együttesen hozzák létre. Igen, mindannyiunknak benne van a keze, de ez nem jelenti azt, hogy teljes egészében a mi hibánk.
Amikor tehát teljes egészében magunkat hibáztatjuk, egy másik folyamatot folytatunk: a megosztást. A felosztás kéz a kézben jár a kivetítéssel. Vagy teljesen jónak, vagy teljesen rossznak látjuk magunkat és másokat. A felosztás és a projekció tudattalan folyamatai révén megszabadulunk a történet felétől, és valaki másba helyezzük azt. A “minden az én hibám” esetében a rossz dolgokhoz ragaszkodunk, és teljes mértékben azonosítjuk magunkat vele. Ez azt jelenti, hogy valójában megszabadulunk a jó dolgoktól, és valaki másba helyezzük őket. Furcsa, hogy ilyet teszünk.
Miért vetítenénk ki a jó dolgokat, és hagynánk magunkat teljesen rosszul érezni? Nos, ez a kérdés túlságosan összetett választ igényel egy 600 szavas blogbejegyzéshez! De az egyik ok, amiért ilyesmit tehetünk, az az, hogy ez egy nagyon okos védekezés a változás ellen. És ahogyan azt már korábbi bejegyzéseimben feltártam, mi, emberi lények nagyon félünk a változástól, és nagyon sokat fektetünk a status quo fenntartásába – még akkor is, ha nyomorultul érezzük magunkat.
Nézze, ha úgy tekintünk magunkra, mint akik csak rosszak, akkor azt hisszük, hogy nincs semmi jó, amivel dolgozhatunk. Az önmagunkról alkotott torz képünkben nincs bennünk semmi jó, amiből meríthetnénk – semmi, ami segíthetne felállni, leporolni magunkat, és nekilátni a javítás alapvető munkájának. Ha azt hisszük, hogy nincs bennünk semmi jó, akkor az önutálat trágyadombján maradunk összeesve. Ez egy nagyon trükkös – és nagyon tudattalan – védekezés attól, hogy felelősséget vállaljunk a problémáinkhoz való hozzájárulásunkért, és valami építő jellegű dolgot tegyünk ellene.
