Popular on Variety
Quentin Tarantinónak tisztáznia kell, mi történt a Kill Bill forgatásán.” Meg kell szólalnia, be kell vallania, és el kell mondania, hogy pontosan mit is gondolt. Mert ez egy apró, de jelentős lépés lehetne afelé, hogy helyrehozzuk azt, ami beteg és elromlott a szórakoztató kultúránkban – és a kultúránkban egyáltalán.
A The New York Times Maureen Dowd-nak adott bombasztikus interjújában Uma Thurman, aki a Ponyvaregénytől (1994) kezdve 10 éven át Tarantino filmsztár múzsája volt, részletezi, min ment keresztül a Miramax mogulja, Harvey Weinstein kezei között: A szexuális kényszerítés (szállodai szobák, fürdőköpeny, engedelmes asszisztensek – az egész hátborzongató Harvey-dolog) összefonódott a karrierje kisiklásával való fenyegetéssel, aminek ő bátran ellenállt. De persze mostanra már sokszor hallottuk ezeket a bőrtépő Weinstein-történeteket. Thurman vallomása, bármennyire is bátor és fontos, egy újabb borzalmas fejezetet ad a kimondhatatlan Harvey-saga újabb fejezetéhez.
A Thurman beszámolójának minden szempontból megrázó híre az, ami közte és Tarantino között történt. Mexikóban, kilenc hónappal a “Kill Bill” forgatása után (a filmet még nem vágták két kötetre), mindössze négy nappal a film befejezése előtt, Tarantino egy kulcsfontosságú jelenet – a hősnő bosszúhadjárata – forgatása közben megkérte Thurmant, hogy szálljon be egy rozoga kék Karmann Ghiába, és cirkáljon végig egy homokos vidéki úton 40 mérföld per órával. Thurman nem akarta ezt megtenni, és ezt meg is mondta. A forgatáson egy stábtag közölte vele, hogy az autó hibás; a jelenethez minden jel szerint kaszkadőrre volt szükség. De Tarantino azt akarta, hogy Thurman üljön az autóban – vágyott a katartikus filmes valóságra. És miután a férfi ragaszkodott hozzá, Thurman engedett.
Vezetett és vezetett, és végül elvesztette az irányítást a jármű felett, amely lecsúszott az útról, és egy pálmafának ütközött, súlyosan megsérült Thurman háta és térde (a mai napig szenved a sérülésektől). Fontolgatta, hogy beperli a Miramaxot, de nem tudta megszerezni a balesetről készült felvételeket, amelyeket az autó hátuljára szerelt kamera rögzített. Weinstein, a Miramax ügyvédei és – igen – Tarantino tudták, hogy a felvételek perelhetőek, és eltitkolták előle. (Csak akkor mondtak le róla, ha a nő aláír egy lemondó nyilatkozatot, amelyben felmenti őket a felelősség alól). Most azonban már nála van a felvétel, és nyilvánosságra hozta. Nézd meg a videót, és látni fogod, hogy legalább annyira zavaró, mint az autóbaleset, az a laza, mindent egy lapra feltéve, ahogyan Thurmant kiemelik az autóból (Tarantino lebegtetésével), mintha tagadni akarnák az imént történtek kárát.
Hogyan történhetett? A válasz – vagy legalábbis annak nagy része – Quentin Tarantino fejében lakozik. Ezért van szükségünk arra, hogy meghallgassuk. És elgondolkodni rajta. És megítélni.”
A négy hónap alatt, amióta a #MeToo forradalom elindult a Weinstein, Kevin Spacey, James Toback és mások elleni eredeti vádak hullámán, nem sokan szólították fel a férfiakat, hogy beszéljenek. A vádlottak persze a sántító pro forma bocsánatkéréseken és az alig bűnbánó hallgatáson kívül semmit sem tudtak felmutatni. Más férfiak szenvedélyes támogatásuknak és hitüknek adtak hangot a mozgalomban – és alkalmanként küzdöttek az érvelés átfogalmazásáért, hogy aztán megtanulják (mint Matt Damon), hogy ez inkább a meghallgatás, mint a taglalás ideje.
De Tarantino más helyzetet mutat. Őt nem vádolják szexuális zaklatással – de természetesen nagyon közel állt Harvey Weinsteinhez, így a kérdés, hogy mit tudott és mikor tudott, és milyen felelősséget visel (ha egyáltalán van) azért, hogy lehetővé tette Weinstein viselkedését, továbbra is releváns. Tarantino már megszólalt ezekben a kérdésekben, a The New York Timesnak adott októberi interjújában, amely akkor úgy tűnt, hogy a világot távol tartja. Most talán többet kell mondania.
Kétségtelenül sokkal részletesebben és vallomásosabban kell foglalkoznia a “Kill Bill” autós botrányával – nyilván azért, mert ő maga is benne van a homályos közepében, de azért is, mert Tarantino abban a helyzetben van, hogy fényt derítsen arra, hogyan működik Hollywood szédítő hatalmi dinamikája, és hogyan változhat most meg.
Egy őszinte kérdés: Thurman “Kill Bill” történetének leleplezése #MeToo pillanat? Tagadhatatlan, hogy az autós incidens nem csak “gondatlanságból” történt. Ez egy meggondolatlanság, egy arrogancia, egy olyannyira belénk ivódott, hogy már-már természetesnek vesszük a filmiparban uralkodó, ellenőrizetlen, agresszív férfiuralom mintájának eredménye volt. A #MeToo hátterében, a vádak halmozásával és a zéró tolerancia politikájára egyik napról a másikra átállt tájjal szemben a “Kill Bill” incidens talán a zaklatás második unokatestvérének tűnik: a tehetség rideg kihasználása olyanok által, akik bizonyára jobban tudták.
Egyesek nőgyűlöletnek nevezik az esetet, és gyorsan egy kalap alá veszik azzal, amit Tarantino filmjeinek nőgyűlölő alaphangjainak tartanak. De én egy nem túl gyors! figyelmeztetést fűznék ehhez az értékeléshez. Quentin Tarantino mozija egy popos álomvilág, amelyben a nők képzeletét – és igen, haragját – merész, pokoli exhibicionizmussal ábrázolja. A “Death Proof”, a “Grindhouse” egyik fele, amelyet a “Kill Bill Vol. 2.” után készített, a bosszú példázata, amelyben tulajdonképpen egy borzalmas női autóbaleset látható, szélvédőn keresztül becsapódó testekkel és repülő végtagokkal. Mégis, a “Death Proof” egészében véve a #MeToo virtuális párhuzama: a nőkről szól, akik felemelkednek, hogy kimondják, elegük van, és megkóstoltatják az őket bántalmazó férfiakkal a saját orvosságuk mérgező ízét. A “Kill Bill” mindkét felében Uma Thurman menyasszonyát megverik, elgyötrik, és holtan hagyják, de ő egyúttal egy szamuráj-helló is, aki a hatalommal felruházott elegancia ostorcsapásszerű csillogásával vágtat. Áldozatból lett harcos, és senki sem bolondja. A film mazochista és szadista, nőgyűlölő és feminista. Ez a Tarantino-féle főzet. Sőt, ez a főzet mindannak a felfokozott változata, amit a filmek 100 éve jelentenek.
Ez sokatmondó, hogy a Karmann Ghia jelenet, amit Tarantino forgatott, ha a “Kill Bill Vol. 2” elején nézzük, szándékos visszhangja Janet Leigh “Psycho” című filmjének éjszakai autózása az esőben. Leigh Marion Crane-je természetesen a mészárlás felé tartott, és Thurman menyasszonya majdnem ugyanilyen szélsőséges borzalmakkal néz szembe, bár ő, Marionnal ellentétben, megfordítja a kockát, és győzedelmeskedik felettük. A párhuzam azonban felszínre hozza Tarantino mögöttes óhollywoodi oldalát. Thurman Dowdnak adott interjújában beszámol arról, hogy a forgatás alatt Tarantino volt az, aki a kamerán kívül valójában leköpte őt (Michael Madsen karaktere helyett), vagy úgy tett, mintha meg akarná fojtani, ahogyan Hitchcock volt az, aki a “Psycho” zuhanyjelenetének bizonyos beállításai során a kést tartotta. Ezt szem előtt tartva a “Kill Bill” autós incidense felveti a kérdést:
Ezt a kérdést csak Tarantino tudja megválaszolni, és őszintén remélem, hogy meg is teszi. Az a tény, hogy Thurman úgy érezte, nem tud nemet mondani Tarantinónak, a legfájdalmasabb aspektusa ennek a történetnek. Láthatjuk, hogy az autóba való beszállás visszautasítása az egész fenyegető hatalmi struktúra felborítását jelentette volna számára. És ez kezd nagyon ismerősen hangzani. A “Kill Bill” forgatásán történtek azonban olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek túlmutatnak a #MeToo paraméterein: milyen gyakran fordul elő, hogy egy film forgatása során ilyen kockázatot vállalnak? És mennyire fordul elő a nőkkel szemben a férfiakkal? Ezekre a kérdésekre a következő napokban kezdünk választ kapni. Egyelőre azonban nem lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy a “Kill Bill” incidens a tesztoszteron által vezérelt, botrányos jogosultsággal rendelkező kultúra megerősödését és a szekerek körbejárását jelenti. Még akkor is – vagy különösen akkor – ha nem így gondolkodik magáról.