A barokk kor óta a nyugat-európai zeneszerzők a csökkentett szeptimet dallamintervallumként használják, hogy intenzív, néha zaklatott érzelmeket közvetítsenek. Richard Taruskin (2010, 258. o.) felhívja a figyelmet J. S. Bach Orgelbüchlein “Durch Adam’s Fall” című orgonakórus prelúdiumának basszus (pedál) részében lévő csökkenő dallamfigurákra:
“Ami erőteljes meglepetés, és újabb bizonyítéka Bach egyedülálló fantáziadús merészségének, az az obligát pedálszólam sajátos formája ebben a korálfeldolgozásban: szinte semmi más, csak disszonáns szeptimcseppek – Ádám bukása hallhatóvá téve! És nemcsak a bukás, hanem a vele járó fájdalom és szenvedés is megjelenik (és bizonyos értelemben megidéződik), mivel e szeptimek közül oly sok diminuált.”
Az intervallumban rejlő kifejező potenciál nem maradt ki Mozartból, különösen, amikor – ahogy Dennis Matthews (1971, iii. o.) fogalmaz – “Mozart a moll házi hangnemet tartotta fenn legnyugtalanítóbb megnyilatkozásai számára”. A c-moll K491-es zongoraverseny nyitótémája emelkedő kicsinyített szeptimeket tartalmaz:
Még megdöbbentőbb Mozart g-moll 40. szimfóniájának, K550, fináléja, amelyet Charles Rosen (1971, p324) kritikus “a szenvedély, az erőszak és a gyász művének” nevez. A kidolgozási részben a csökkentett szeptimhangok zavarba ejtő sorozata található:
A szünet drámai erejét a XIX. században az operaszerzők tovább használták ki. Robert Donington (1963, 175. o.) Wagner Siegfried című operájának sötét, atmoszférikus prelúdiumát “egyfajta elemi merengésként hallotta… Anyaga a basszusban mélyen fekvő, csökkentett szeptimekkel elválasztott tercek nyugtalanító sorozata.”:
