A természetvédelmi biológia az 1980-as évek eleje óta egyre nagyobb teret hódít. A szigetbiogeográfia, a genetika, a demográfia és a populációökológia területéről származó elméleteket széles körben alkalmazták a rezervátumok, a fogságban tartott tenyésztési programok és a veszélyeztetett fajok tervezése és kezelése során. 1980 óta tanúi lehettünk egy szakmai társaság gyors bővülésének és aktív graduális programok kialakulásának.
Mindamellett a tudományág fejlődése nem volt teljesen zökkenőmentes; a megfelelő finanszírozás hiánya továbbra is kritikus probléma. A természetvédelmi biológia pénzügyi és intézményi támogatását mind kutatási, mind oktatási szerepében meg kell erősíteni (Soulé 1986). Továbbá, bár történt némi előrelépés a tudósok és a menedzserek közötti interdiszciplináris együttműködés és kommunikáció terén, jelentős előrelépésre van szükség ahhoz, hogy a természetvédelmi biológia eredeti céljai megvalósuljanak.
A különböző analitikai módszerekkel kapcsolatos fenntartások további kutatásokat tesznek szükségessé annak érdekében, hogy teljes potenciáljukat a kihalás előrejelzőjeként elérjék. Világossá vált, hogy a PVA jelenleg nem életképes módszer egy faj kihalásáig eltelt idő pontos előrejelzésére. Továbbá a mennyiségi adatok megkövetelése a természetvédelmi döntésekhez indokolatlanul a tudósokra háríthatja a bizonyítás terhét, ami az érintett fajokra nézve hátrányos lehet. A PVA azonban hasznos a fajok és populációk közötti relatív kihalási kockázatok összehasonlítására, valamint a kutatási és kezelési intézkedések rangsorolására.
Hasonlóképpen, az MVP koncepció eddig korlátozottan volt alkalmazható a természetvédelmi döntésekben. Mivel a genetikai variabilitás hiánya általában nem jelent kihalási kockázatot a nagy populációk számára, a koncepció csak a kis populációk esetében releváns. Azonban még a kis populációk esetében sem feltétlenül jelenti a kihalás nagy valószínűségét az MVP alá történő átmeneti csökkenés. A természetvédelmi biológusok közötti konszenzus az effektív populációméret becslésére vonatkozó megfelelő feltevések kiválasztásáról és arról az időkeretről, amely alatt a kihalástól tartunk, lehetőséget kínál az MVP természetvédelmi biológiai eszközként való használatára.
Mivel a természetvédelmi döntéseket gyakran megzavarja a bizonytalanság, a döntéselemzés különösen hasznos módszernek tűnik a természetvédelmi biológusok számára. Az IUCN besorolási rendszere több kritérium alkalmazásával kockázatkerülő megközelítést kínál a fajok osztályozására, ahol jellemzően adatok állnak rendelkezésre legalább az egyik kritérium értékeléséhez. További elemzésekre van azonban szükség az IUCN által státuszmeghatározási kritériumként javasolt analitikai eszközök fejlesztéséhez és finomításához.
Amíg ezek a kérdések nem kerülnek megoldásra, addig a természetvédelmi biológia mint prediktív tudomány státusza komoly kétségek között marad (Soulé 1986). Tekintettel a természetvédelmi biológia területének szerves részét képező analitikai eszközök tökéletlenségére, az elmélet és a gyakorlat közötti nyilvánvaló szakadékra, valamint a biológiai sokféleség folyamatos csökkenésére, mi a természetvédelmi biológia jövője? A mai modellek kétségtelenül “törött botmodellekké … és más furcsa és csodálatos törmelékké” válhatnak, amelyeket Soulé (1987) a matematikai populációbiológia területét szemetesként vizionál. Mindazonáltal a populációs modellek továbbra is a természetvédelmi biológusok kritikus eszközeiként fognak fejlődni.
A természetvédelmi biológia mint tudományterület előtérbe kerülésének függvényében csökken az elmélet és a gyakorlat közötti szakadék. Mivel ez a terület interdiszciplináris, szükségszerűen egyesíti az alap- és alkalmazott tudósokat a természeti erőforrások kezelőivel. A tudósok továbbra is együtt fognak dolgozni a politikai döntéshozókkal a fajok megőrzésének megfelelő és működőképes megközelítéseinek kidolgozásában.
A természetvédelmi biológia központi témája a természetvédelmi prioritások és az emberi szükségletek közötti kompromisszumok kialakítása. A természetvédelmi biológusok szószólói szerepének pontos meghatározása azonban még várat magára. Soulé maga is elmarasztalja a tudósokat attól, hogy érdekérvényesítő szerepet vállaljanak: “A legtöbb biológust és a legtöbb közgazdászt nem arra képezték ki, hogy érdekérvényesítő legyen. Őket arra képezték ki, hogy gondolkodjanak és tanítsanak, hogy bátorítsák a diákokat, támogassák és fejlesszék a tudományágukat. Elvárni tehát, hogy a legtöbb tudós hatékony közösségi aktivistává, politikussá vagy menedzserré váljon, igazságtalan és irreális.”
Ehelyett a természetvédelmi biológus szerepe továbbra is egyszerűen az, hogy a jó tudomány mellett érveljen, és a kiemelkedő eredményeket más területek menedzserei és tudósai számára is elérhetővé tegye. Az “értékek” képviselete a tudományos munka égisze alatt aláássa a tudomány objektivitását. Az érdekérvényesítés és a tudomány közötti különbségtételnek egyértelműnek kell lennie ahhoz, hogy a természetvédelmi biológia legitim tudományágként fennmaradhasson.
Végezetül, a Caughley (1994) által “kis populáció paradigmának” nevezett kettősség, amely több empirikus bizonyítékot igényel, és a “csökkenő populáció paradigma”, amely több elméleti fejlesztést igényel, jelentős vitát generált a természetvédelmi biológusok között arról, hogy merre tart a terület. Caugley rámutatott, hogy a természetvédelmi biológia számos elméleti alapja téves, mivel egy hatást – például a kis populációméretet – úgy kezelnek, mintha az ok lenne. Azt javasolta, hogy a természetvédelmi erőfeszítéseknek ehelyett a populációcsökkenés okainak meghatározására és a csökkenés okozóinak azonosítására kellene összpontosítaniuk (Caughley 1994). Ez a gondolat számos elméleti szakembert átirányított arra, hogy munkájuk tágabb hatókörét vegyék figyelembe, és arra ösztönözte a terepi biológusokat, hogy kutatásukat szorosabban igazítsák a természetvédelemmel kapcsolatos kérdésekhez. Így megteremtődtek a feltételek mind az elméleti konstrukciók, mind a természetvédelmi biológia mint tudományos diszciplína fennmaradásához elengedhetetlen természettudományi vizsgálatok jövőbeli fejlődéséhez.