Az epehólyag eltávolítása (cholecystectomia) általában ajánlott az epekővel kapcsolatos tünetekkel küzdő emberek számára. A műtéti szövődmények szempontjából fokozottan veszélyeztetett emberek – azaz az idősek és a társbetegségben szenvedők – az epehólyag gyulladása következtében nagyon rosszul lehetnek. Az altatás és a műtét során a szervezet stressztűrő képessége csökken, különösen az időseknél és a társbetegségben szenvedőknél. Így a műtét káros lehet ezeknek az embereknek, akik már amúgy is rosszul vannak. Ezeknek az embereknek az optimális klinikai kezelése nem ismert. Az epehólyag tartalmának külső, csővel történő elvezetését javasolták az ilyen betegek kezelésének egyik módjaként, amely a felvételek alapján történik (perkután cholecystostomia). Az epehólyag tartalmának lecsapolásával minden fertőzött anyag eltávolítható a szervezetből, és ez javíthatja az egészségi állapotot. Egyesek a perkután cholecisztosztómiát tartják az egyetlen szükséges kezelésnek, és csak azoknál végzik el a cholecisztektómiát, akiknél további szövődmények alakulnak ki, míg mások a perkután cholecisztosztómiát követően rutinszerű cholecisztektómiát javasolnak. Igyekeztünk áttekinteni a témával kapcsolatban a szakirodalomban rendelkezésre álló összes információt, és randomizált klinikai vizsgálatokból (olyan vizsgálatokból, amelyek célja, hogy csökkentsék annak kockázatát, hogy a kutatók kivételezése vagy a különböző kezeléseken részt vevő személyek típusában mutatkozó különbségek miatt téves következtetésekre jussanak) származó információkat szereztünk be, hogy meghatározzuk az érintettek kezelésének optimális módszerét. Két felülvizsgálati szerző egymástól függetlenül gyűjtötte az adatokat a minőségellenőrzés módjaként.
Ez a felülvizsgálathoz két vizsgálatot azonosítottunk 156 résztvevővel. Az e két vizsgálatban szereplő összehasonlítások a következők voltak: 1) perkután cholecystostomia plusz laparoszkópos cholecystectomia (az epehólyag kulcslyukon történő eltávolítása) közvetlenül az általános állapot javulása után (perkután cholecystostomia, majd korai laparoszkópos cholecystectomia) kontra tervezett, késleltetett, rutinszerűen végzett laparoszkópos cholecystectomia (1 vizsgálat; 70 résztvevő) és 2) perkután cholecystostomia kontra konzervatív kezelés (támogató kezelés és antibiotikumos kezelés) (1 vizsgálat; 86 résztvevő). Mindkét vizsgálatban nagy volt a szisztematikus hiba kockázata (hajlamosak voltak téves következtetésekre jutni a vizsgálatok tervezése és az adatok elemzésének módja miatt). Az összehasonlító csoportok között nem volt szignifikáns különbség a meghalt vagy szövődményekkel járó résztvevők arányában. Az életminőségről egyik vizsgálatban sem számoltak be. Az egyetlen olyan összehasonlításban, ahol erről az eredményről beszámoltak (perkután cholecystostomia, majd korai laparoszkópos cholecystectomia kontra késleltetett laparoszkópos cholecystectomia), nem volt szignifikáns különbség a nyitott cholecystectomiára való áttérést igénylő résztvevők arányában. Az átlagos teljes kórházi tartózkodás és az átlagos költségek szignifikánsan alacsonyabbak voltak a korai laparoszkópos cholecystectomiát követő perkután cholecystostomia csoportban, mint a késleltetett laparoszkópos cholecystectomia csoportban. Az áttekintésbe bevont kevés vizsgálat és az alacsony mintaszám miatt fennáll a véletlen hibák (a véletlen játéka) kockázata. A jelenleg rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem tudjuk meghatározni a perkután cholecystostomia szerepét az akut cholecystitisben szenvedő, nagy kockázatú sebészeti betegek klinikai kezelésében. Ebben a kérdésben jól megtervezett klinikai vizsgálatokra van szükség, amelyekben a szisztematikus hiba és a véletlen hibák kockázata alacsony.