A Browning M1919 .30 kaliberű közepes géppuska a Browning M1917 utódja volt. Leginkább a második világháborúban használták, különösen ebben a sorozatban, a 8. epizódban.
Használata a tengerészgyalogságnál
Az M1919A4 több mint 30 évig volt a tengerészgyalogság elsődleges könnyű géppuskája. Számos szerepkörben szolgált, többek között gyalogsági támogató fegyverként, harckocsi géppuskaként és számos repülőgéptípusban. A “könnyű .30-as” néven ismert fegyver felülmúlhatatlan megbízhatóságot és tűzerőt nyújtott a II. világháború igényes harcmezőin.
Az első világháború alatt a híres fegyvertervező John Browning és csapata kifejlesztette az M1917-es nehéz .30-as kaliberű géppuskát. Ez olyan fegyvert adott a gyalogsági zászlóaljaknak, amely rövid idő alatt több ezer lövést tudott leadni. A “nehéz .30-as” kiválóan teljesítette ezt a feladatot. De mivel 93 fontot nyomott, terjedelmes és kényelmetlen volt az őrjáratokon és a támadásban hordozni.
1918-ban az amerikai hadsereg tüzérségi osztálya kiadott egy igényt egy könnyű géppuskára az újonnan szervezett páncélos hadtest felszereléséhez. Olyan fegyverre volt szükség, amely elfér a harckocsiban, és az M1917-es a vízköpenyével nem illett bele. Az Ordnance Corps módosította az M1917-est, és ennek eredménye lett az M1919-es harckocsi géppuska.
Az 1920-as és 30-as években folytatódott az M1919-es fejlesztése. Az amerikai hadsereg gyalogsági bizottsága az 1920-as évek végén kiadta az igényt egy léghűtéses gyalogsági géppuskára. Az 1930-as évek közepére a végső módosítások befejeződtek, és az M1919A4-et az amerikai hadsereg és tengerészgyalogság standard könnyű géppuskájaként fogadták el.
A második világháború előtt beszerzett könnyű .30-asok elsődleges gyártója a Rock Island Arsenal volt. A háború alatt több vállalat is gyártott M1919A4-eseket, összesen közel 390 000 darab fegyver készült. Az elsődleges beszállító a General Motors Saginaw Steering Division of General Motors volt.
A tengerészgyalogságnál a könnyű .30-as volt a lövészszázad elsődleges géppuskája. Ez a fegyver volt a század tűztámogatásának egyik horgonya. A D-sorozatú T/O szerint két könnyű .30-ast rendeltek a század fegyveres szakaszának könnyű géppuskaszekciójához. Az 1943. áprilisi E-sorozatú T/O egy harmadik géppuskával egészítette ki a szekciót. 1944 májusában az F-sorozatú T/O hatra növelte a géppuskák számát, és ezeket és legénységüket egy könnyű géppuskás szakaszba szervezte, amelyet egy hadnagy irányított.
A géppuskás szakasz volt a könnyű .30-as és legénysége alapegysége. Egy tizedes vezette az osztagot, és a következő nem beosztott tengerészgyalogosokat osztották be; egy tüzér, egy tüzérsegéd és lőszerhordozók. A D- és E-sorozatú T/O három lőszerhordozót írt elő, de ezt a számot az F-sorozatú T/O ötre növelte.
A könnyű .30-as minden hadjárat során, amelyben szolgált, megbízhatónak és rugalmasnak bizonyult. A tengerészgyalogosok nagyra értékelték könnyű kezelhetőségét és kemény tűzerejét. Ennek ellenére volt néhány hátránya. Például a léghűtés és a könnyű állvány miatt a könnyű .30-as nem tudta fenntartani a nagy testvérének, az M1917A1-nek a tartós tüzelését. Ennek ellenére fontos részét képezte a tengerészgyalogosok arzenáljának, John Basilone-on kívül sok más tengerészgyalogos is használta a géppuskát a Guadalcanal utáni számos csatában.
John Basilone halálakor is használt egyet, és az egységének két tengerészgyalogosa, Tatum és Evanson is kiterjedten használta. A háború végén John Basilone kifejlesztett egy “Basilone Bale” nevű fogantyút, amelyet a csőre lehetett erősíteni, hogy a forró csövű fegyvert úgy lehessen szállítani és elsütni, hogy ne égesse meg a hordozó kezét. Maga a bála egy egyszerű fa orsómag volt, amin több hosszúságú drót futott keresztül.
Egy párat láthatunk az LVT-ken Peleliunál.