Ez a tanulmány a “pszichometria” mint tudományág kialakulásának első mozzanatait vizsgálja, a Binet-Simon teszt (a Stanford-Binet elődje) történetét felhasználva, hogy foglalkozzon azzal a kérdéssel, hogyan vált az intelligencia “pszichológiai tárggyá”. A válaszadás megkezdéséhez egy korábban nem vizsgált francia szöveggyűjteményt használtunk fel, hogy rávilágítsunk azokra a tárgyalásokra és együttműködésekre, amelyek Alfred Binet-t (1857-1911) arra késztették, hogy a “mentális tesztelést” olyan kutatási területként határozza meg, amellyel érdemes foglalkozni. Ebbe beletartozott a Désiré-Magloire Bourneville-lel (1840-1909) folytatott hosszan tartó rivalizálás, aki évtizedeken át amellett érvelt, hogy a pszichiátereknek kellene szakmai döntőbíróknak lenniük abban, hogy mely gyerekeket vonják ki a normál tantervből, és utalják őket az elmegyógyintézetek speciális nevelési osztályaiba. Binet ezzel szemben arra törekedett, hogy a gyerekek az iskolában maradjanak, és kitalálta, hogy a pszichológusok hogyan tehetik ezt meg. A Société libre de l’étude psychologique de l’enfant , valamint számos munkatársa és barátja támogatásával vállalkozott egy “metrikus” intelligencia-skála – és a hozzá tartozó tesztberendezés – megalkotására, hogy legitimálja a pszichológusok szerepét egy addigi pszichiátriai területen: az “abnormálisak” azonosításában és kezelésében. Az eredmény az lett, hogy a korábbi törvényt, amely minden egészséges francia gyereknek 6 és 13 éves kora között iskolakötelezettséget írt elő, megváltoztatták, és ehelyett elismerték, hogy az egyébként normális gyerekek néha különleges segítségre szorulnak: “lassúak” (arriéré), de nem “betegek”. Az intelligenciának ez a konceptualizációja aztán a teszt Lewis Termanra (1877-1956) és Lightner Witmerre (1867-1956) gyakorolt hatása révén továbbvitelre került, és gyakorlatilag az intelligenciatesztekkel és azok társadalomban betöltött szerepével kapcsolatos minden későbbi gondolkodást formált.