Az írásrendszer, amelyet technikailag scriptnek vagy ortográfiának neveznek, látható jelek, formák vagy struktúrák, úgynevezett karakterek vagy gráfok halmazából áll, amelyek a nyelvi rendszer valamilyen struktúrájához kapcsolódnak. Durván szólva, ha egy karakter egy értelmes egységet, például egy morfémát vagy egy szót jelöl, akkor az ortográfiát logográfiai írásrendszernek, ha egy szótagot jelöl, akkor szótagírásnak, ha egy szótag egy szegmensét, akkor mássalhangzóírásnak vagy hangtalan szótagírásnak, ha pedig egy fonémát, akkor alfabetikus rendszernek nevezzük. (A fonetikus ábécé, mint például a Nemzetközi Fonetikai Szövetség által kidolgozott Nemzetközi Fonetikus Ábécé, bármely szóbeli nyelv közös írássá történő átírására szolgál). Végül, egy olyan írásrendszert, mint a Hangul, amely a fonéma alapjául szolgáló artikulációs jellemzőkön (például a hangképzésen és az artikuláció helyén) alapul, featurális írásrendszernek nevezünk. Ezek a kapcsolatok a következőképpen ábrázolhatók:
Míg e különböző írástípusoknak viszonylag tiszta példái ismertek, a legtöbb általános célokra használt írásrendszer több típus tulajdonságait ötvözi.
A képi jelek, mint például a nemzetközi repülőtereken elhelyezett információs táblák (amennyiben ezeket megfelelően írásnak lehet nevezni), csak azért hordozhatnak explicit nyelvi üzeneteket, mert az olvasónak rendkívül korlátozott számú alternatíva közül kell választania. Az ilyen írás kevéssé alkalmas új üzenetek közvetítésére, mivel nincs konvenció a dekódolásukra, és ennyiben nem lehet általános írásrendszer. Egy korlátozott számú célt azonban hatékonyan szolgálhat.
Az általános írásrendszerek mindegyike a nyelvi formát jelentés- vagy hangösszetevőkre elemzi. A kínai írás elsősorban logográfiai írás; minden szót vagy morfémát egyetlen graféma vagy karakter ábrázol. Két szót, még ha pontosan ugyanúgy hangzanak is, teljesen különböző karakterek ábrázolnak. Mivel azonban egy nyelvben a megkülönböztethető szavak száma több tízezerre tehető (az írott angolnak több mint 500 000 szóból álló rögzített szókincse van), a memorizálandó logográfiai karakterek száma rendkívül nagy.
A szótagírás minden egyes megkülönböztethető szótaghoz megkülönböztető szimbólumot biztosít. A szótag egy magánhangzóból vagy mássalhangzó és magánhangzó hangok kombinációjából álló beszédegység; a pa, pe, pi, po, pu hangok különböző szótagok, és könnyen megkülönböztethetők egy szóban. A papír szónak két szótagja van, pa-per. Egy olyan szótagírás, mint a Linear B, a kb. i. e. 1400-ból származó mükénéi írás, minden egyes szótaghoz egy-egy grafikon tartozik. A szótagok a beszéd legkönnyebben megkülönböztethető egységei; következésképpen a legkorábbi hangalapú vagy fonográfiai írásrendszerek szótagírásosak. A szótagok száma egy nyelvben, bár nyelvenként jelentősen különbözik, mindig elég nagy; ezért egy működő szótagkönyv elkészítéséhez több száz grafikonra lehet szükség. Az ilyen írásrendszerek még így is messze nem egyértelműek, mivel a szótaggráfok bármelyik sora többféleképpen is olvasható. Egy ilyen írás olvasása az olvasó előzetes ismereteire és arra a képességére támaszkodik, hogy a szövegkörnyezetből dolgozzon, némi találgatással együtt.
A konszonáns írásrendszerek, ahogy a neve is mutatja, egy szótag mássalhangzóértékét ábrázolják, miközben a vokális elemet figyelmen kívül hagyják. Egy ilyen rendszer tehát a pa, pe, pi, po, pu szótagokat egyetlen karakterrel ábrázolná. Az ilyen írásmódok rendelkeznek grafikonokkal a mássalhangzókhoz, de nem a magánhangzókhoz, aminek következtében bizonyos mértékű találgatással kell meghatározni, hogy melyik szótagot ábrázolják. Ezt a kétértelműséget azonban nem szabad túlhangsúlyozni. Ha mássalhangzórendszert használunk egy olyan nyelv ábrázolására, mint az angol, amelyben a magánhangzók megkülönböztetik a gyökmorfémákat (az angolban a pat, pet, pit, pot, put mind különböző morfémák), a magánhangzó elhagyása rendkívül kétértelmű írott kifejezést eredményez, amelyet csak olyan olvasó érthet meg, akinek már van fogalma az írott üzenet tartalmáról. A sémi nyelvekben, például a héberben és az arabban azonban a magánhangzókat jelölő karakterek hiánya sokkal kevésbé súlyos, mivel ezekben a nyelvekben a magánhangzók közötti különbségek általában nem különböztetik meg a morfémákat. A magánhangzó-különbségek olyan hajlításokat jelölnek, mint például az idő és az aspektus, amelyeknek ugyan van némi jelentőségük a jelentés ábrázolása szempontjából, de a szövegkörnyezetből könnyebben visszanyerhetők, és kevésbé valószínű, hogy megváltoztatják az általános jelentést. A nyelv morfofonémiai szerkezete és az ortográfia típusa közötti szoros kapcsolat figyelmen kívül hagyása néhány tudóst arra késztetett, hogy alábecsülje a mássalhangzós írásrendszerek hatékonyságát, és talán túlbecsülje az ábécé feltalálásának központi szerepét a nyugati kultúra fejlődésében.
Az ábécés írásrendszerek a nyelv fonológiai szerkezetét képviselik. A beszéd legkisebb kiejthető szegmense a szótag, de a szótagot a mögötte lévő, fonémáknak nevezett megkülönböztető alkotóelemekre lehet elemezni. A szótag pa úgy jön létre, hogy a hangszalagokon keresztül egy légoszlopot vezetünk át, ami a vokális elemet alkotja, amelyet az ajkakon keresztül történő hirtelen légkibocsátás határol, ami a mássalhangzó elemet alkotja. Az ábécé eredménye az, hogy a szótagot az alapjául szolgáló mássalhangzó- és magánhangzó-összetevőkre elemzi. Az ábrázolás gazdaságossága abból a tényből ered, hogy ezen alkotóelemek kis halmazából nagyszámú szótag generálható. Egy 21 mássalhangzóból és 5 magánhangzóból álló ábécé 105 egyszerű mássalhangzó-magánhangzó szótagot és több mint 2000 mássalhangzó-magánhangzó-magánhangzó szótagot képes létrehozni. Röviden, egy ábécé a fonológiai különbségek teljes skáláját képes reprezentálni. Ez az írás különösen alkalmas egy olyan nyelv ábrázolására, amelyben a morfológiai különbségek fonológiai különbségekben jelennek meg; kevésbé hasznos egy olyan nyelv esetében, mint a kínai, amelyben egy szótag nagyszámú morfémát képvisel. A kínai nyelv számára egy logográfiai rendszer hatékonyabb.
A természetes írásrendszerek kihasználják azt a tényt, hogy még a fonémák sem a beszédelemzés legalapvetőbb egységei. A fonémákat inkább megkülönböztető jegyek halmazaiba lehet elemezni. Az n és d betűk által képviselt fonémák közös jellemzője, hogy a nyelv a felső fogak feletti alveoláris gerincet érinti. A természetes írásrendszerek a mássalhangzóként és magánhangzóként leírt hangokat közös és megkülönböztető jellemzőikre elemzik. A featural megközelítést legalább részben alkalmazó írásrendszerekre példa a koreai Hangul írás, amelyet a hagyomány szerint Sejong király hozott létre a 15. században, valamint a Pitman gyorsírás, a 19. században Nagy-Britanniában kitalált gyorsírási rendszer. A Hangulban a magánhangzókat hosszú vízszintes vagy függőleges vonalakkal ábrázolják, amelyeket apró jelek különböztetnek meg, míg a mássalhangzókat kétdimenziós jelekkel ábrázolják, amelyek az érintett artikulációkat sugallják: vonalpárok, amelyek az ajkak összeérését, a szájpadláshoz érő nyelvet, a nyitott torkot és hasonlókat ábrázolják. Mivel a fonológiai rendszer mintegy tucatnyi ilyen jellegzetesség köré szerveződik, egy hatékony írás 24 alapgrafikonból építhető fel. Ráadásul egy ilyen forgatókönyv a szótagokat vizuálisan megkülönböztethetővé teszi azáltal, hogy blokkokba rendezi őket a gyors olvasás megkönnyítése érdekében. Ezek a tulajdonságok késztették Geoffrey Sampson brit nyelvészt arra, hogy azt mondja:
Függetlenül attól, hogy végül is ez a legjobb a koreai nyelv minden elképzelhető írása közül, a Han’gul kétségtelenül az emberiség egyik legnagyobb szellemi teljesítménye.
Nem létezik olyan ortográfia, amely tiszta rendszer. A logográfiai írás legtisztább példája, a kínai, nemcsak a jelentéseket ábrázoló írásjegyekből áll, hanem a hanghasonlóságon alapuló másodlagos írásjegyekből is a nehezen elképzelhető jelentések ábrázolására. Ezért mind szó-, mind hangalapú elvekre támaszkodik. Másrészt az elsősorban hangalapú ábécék szintén rögzített betűsorokat használnak ugyanazon jelentésegység ábrázolására, még akkor is, ha ennek az egységnek a kiejtése különböző kontextusokban változik. Így például a fotó gyök közös írásmódja megmarad a fotó és a fotográfia szavakban, még akkor is, ha ejtésük némileg eltérő. Ezzel szemben az ábécék a homofónok (azonos hangzású, de különböző jelentésű szavak) számára gyakran különböző grafikus ábrázolást biztosítanak, minél világosabban meg tudják különböztetni jelentésüket, mint például a meat, meet, mete; pain, pane; be, bee. A morfémikus egység annyira alapvető az olvasási folyamat szempontjából, hogy egyes nyelvészek arra a következtetésre jutottak, hogy ahhoz, hogy egy ortográfia praktikus és hatékony legyen, fontosabb, hogy minden jelentésegységnek invariáns vizuális formát biztosítson, mint minden hangegységnek.
Az írásrendszer alakítása, hogy az alkalmas legyen a legkülönbözőbb kulturális célokra, a nyelvi formák ábrázolására szolgáló írásjegyrendszer feltalálásán kívül más fejlesztéseket is igényelt. A gyors és pontos felismerés megkönnyítése érdekében az írás formáját a szavak közötti szóközök bevezetésével, az írásjelekre és a bekezdésekre vonatkozó konvenciók kidolgozásával, valamint a grafikai formák egyszerűsítésével javították. Ez a fejlődés a nyomtatás és a betűtípusok feltalálásával folytatódott (lásd a tipográfia története). Az írásrendszer esztétikai tulajdonságainak kiaknázására pedig művészi írásformákat fejlesztettek ki (lásd kalligráfia).